Nagy László, Somogyi Dóra, Nyeste Krisztián

A Magyar Haltani Társaság „Mit fogtam?” rovatába érkezett Brandt Jánosnak egy fiatal, egynyaras amurivadékról készített fotója, amelyet 2024. augusztus 21-én fogott a Szarvasi-Holt-Körösből (hétköznapi nevén a Kákafoki-holtágból). Néhány hónappal később, 2024. november 26-án kutatóhalászatot végeztünk a Hármas-Körös békésszentandrási duzzasztójának alvizén (N46.89093, E20.49855), ahol öt, 15–25 cm közötti fiatal amur került elő.

Amurivadék a Szarvasi-Holt-Körösből (Fotó: Brandt János)

   Az amurt hazánkba 1963-ban telepítették be Kínából és a volt Szovjetunióból. Az ezt követő évtizedekben mesterséges szaporításból származó egyedeket telepítettek országszerte, mivel úgy vélték, hogy Magyarországon természetes úton nem képes szaporodni. Ugyanakkor a természetes szaporodásának jeleit később mégis megfigyelték: először a Tiszában 1977-ben, a Dunában 1988-ban, majd a Körösökben 2019-ben. Szintén 2019-ben Közép-Tisza menti kubikgödrökből többszázas egyedszámban kerültek elő amurivadékok.

   A Körösökből előkerült fiatal amurok pontos eredete jelenleg nem tisztázott. Mivel idegenhonos halfajról van szó, természetes vizekbe történő telepítése jogszabályok szerint tilos. Ugyanakkor a Szarvasi-Holt-Körös mentén működő több halgazdaságban is tenyésztik az amurt, így lehetséges, hogy az egyedek onnan szöktek ki. Ezzel együtt nem zárhatjuk ki a természetes szaporodás lehetőségét sem.

   Bármelyik eset is áll fenn, az amurivadékok megjelenésének és elterjedésének vizsgálata a közeljövőben kiemelt jelentőségű. Ha ugyanis az amur a busafajokhoz hasonlóan képes alkalmazkodni a hazai viszonyokhoz, és országszerte tömeges ívásokat produkál, annak beláthatatlan következményei lehetnek vizeink élőlényközösségére.

Hivatkozás: Nagy L., Somogyi D., Nyeste K. (2025): Fiatal amurok (Ctenopharyngodon idella) a Körös vízgyűjtő területéről. Halászat 118/1: 23.

A teljes cikk itt érhető el: Harka Á. (2025): Invázió a vizekben

Hivatkozás: Harka Á. (2025): Invázió a vizekben. Halászat 118/1: 19–22.

A Magyar Haltani Társaság állásfoglalása

  Az idegenhonos fajok olyan állat- vagy növényfajok, amelyek természetes elterjedési területükön kívülre kerültek, sok esetben emberi tevékenység (betelepítés, behurcolás) következtében. Magyarország vizeiben is számos betelepített vagy behurcolt halfaj található, amelyek komoly veszélyt jelentenek az őshonos élővilágra, a természetes ökoszisztémák működésére, és károsan befolyásolják az élőhelyek ökológiai állapotát. 

Sallai Zoltán, Juhász Péter, Nagy András Attila

   A felpillantó küllő meglehetősen ritkán kerül a hazai halkutatók hálójába, mindössze néhány folyónk hazai felső szakaszáról ismert. Önfenntartó állománya eddigi tudomásunk szerint csak a Felső-Tiszában és a Murában él, de a recens időszakból korábban több alkalommal kézre kerültek már egyedei a Drávából, a Hernádból és a Sebes-Körösből is. 2024. október 9-én a Szamos hazai felső szakaszán, a csengeri régi komplejáró alatt a bal parton meglehetősen körülményesen sikerült vízre helyeznünk hajónkat az alacsony vízállás miatt. A régi hídcölöpök alatt kezdtük meg a halászatot, majd ezt követően elektromos kecével is megkíséreltük a halfogást, mindazok ellenére, hogy a víz mélysége a 300 méteres mintaszakasz alsó pontján (Y923438; X285018) sem haladta meg a 80 cm-t.

Adult felpillantó küllő a Szamosból (Fotó: Sallai Zoltán)

   Próbálkozásunkat siker koronázta, ugyanis a zsákmány átvizsgálásánál hamar szemünk elé került egy adult felpillantó küllő, majd ezt egy másik adult egyed is követte. A zsákmány nem volt gazdag, mert mindössze egy sujtásos küsz, egy adult márna és négy adult homoki küllő volt még a ládánkban. Valamennyi halat a fotózást követően szabadon engedtünk. Mivel ez a fokozottan védett endemizmusunk a Szamos hazai szakaszáról korábban nem volt ismert, az adatot közlésre érdemesnek tartottuk.

Hivatkozás: Sallai Z., Juhász P., Nagy A. A. (2024): Felpillantó küllők (Romanogobio uranoscopus) a Szamos magyarországi szakaszán. Halászat 117/4: 23.

Lőkkös Andor, Bányai Zsombor Márk, Berényi Dániel András, Weiperth András

   Hazánk állóvizeiben, felszíni és felszín alatti csatornarendszereiben több inváziós tízlábú rák természetes úton is gyorsan terjed, de egyes korábban leírt fajok a felelőtlen kihelyezések következtében újabb és újabb élőhelyeken jelennek meg. Ezt igazolja, hogy egyre több, egymástól távoli, olykor izolált víztérben lehet rájuk találni.

   A Mexikói-öböl édes- és brakkvizeiben őshonos vörös mocsárrák első hazai példányát a főváros központjában található Városligeti-tóban fogták 2015-ben. Kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően napjainkra hazánk számos termálvizű és urbanizált élőhelyének leggyakoribb idegenhonos tízlábú rákfajává vált. A kolonizált élőhelyekről kiindulva igen gyorsan el tud terjedni mind a természetes, mind az urbanizált víztestekben.

   2024. szeptember 30-án a Balaton-felvidéki Nemzeti Park munkatársa a Veszprém vármegyei Pétfürdő belterületén több helyen talált vörös mocsárrákot. Az első észlelést követően 2024. október 1. és 14. között a tízlábú rákok állományfelmérése eredményeként a vörös mocsárrákot sikerült kimutatni a Pétfürdő belterületén lévő üzemen kívüli úszómedencékben (47,163733É, 18,123099K), egy föld alatti vízátemelő aknában (47,163510É, 18,122987K), az Ifjúsági-tóban (47,163470É, 18,124041K), valamint a tavat körülvevő szikkasztó, illetve a használaton kívüli strand vizét elvezető árokrendszerben.

Egy adult vörös mocsárrák (Fotó: Lőkkös Andor)

   Felmérésünk során a vörös mocsárrákot az úszómedencék területétől legtávolabb 3,2 km-re sikerült megtalálni (47,150875É, 18,133269K). Az első mintavétel során 7 hím, 5 nőstény és 12 juvenilis egyed került begyűjtésre. A további felmérések során 27 nőstény 51 hím és 216 juvenilis példányt sikerült befognunk. A felméréseket rákvarsákkal, elektromos halászgéppel és nyeles vízihálóval végeztük.

   Eredményeink újból igazolják, hogy a vörös mocsárrák az urbanizációs hatásoknak jelentősen kitett élőhelyeken bárhol megjelenhet az országban. A faj a Péti-víz, Séd, Nádor-csatorna vízrendszereken továbbterjedve jelentős hatással lehet a kolonizált élőhelyek fajkészletére, ökológiai állapotára, a meder és a partfalak, illetve a csapadékvizet elvezető hálózat állapotára. A gyérítési akciók ellenére a későbbiekben sajnos számítanunk kell a vörös mocsárrák további terjedésére az érintett területen. A vörös mocsárrák megjelenése és terjedése a Péti-víz és a Séd vízrendszerében honos folyami rák (Astacus astacus) állományára is kockázatot jelent, mert a rákpestist (Aphanomyces astaci) aktívan terjesztő fajként az itt élő populációkat megfertőzheti a betegséggel.

   A cikkben bemutatott kutatás a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21- 2022-00008 számú projekt támogatásával valósult meg.

Hivatkozás: Lőkkös A., Bányai Zs. M., Berényi D. A., Weiperth A. (2024): Vörös mocsárrákok (Procambarus clarkii) A Péti-víz vízrendszerében. Halászat 117/4: 22.

Bányai Zsombor Márk, Berényi Dániel András, Dukay Igor, Király Kinga, Weiperth András

   Hazánk vízfolyásaiban és felszíni, illetve felszín alatti csatornarendszereiben egyre több inváziós tízlábú rák terjed gyorsan természetes úton, de a felelőtlen díszállattartók kihelyezéseinek következtében is újabb és újabb víztestekben jelennek meg. Ezt igazolja az egyre több, egymástól távoli, olykor izolált víztérben történő megjelenésük is.

   A 2016 tavaszán megkezdett vizsgálatinkkal arra kerestük a választ, hogy a cifrarák és a vörös mocsárrák milyen mértékben terjedt el a Szentendrei-Dunában. A tízlábúrák-állomány felmérése eredményeként sikerült kimutatni a cifrarákot a Szentendrei-Duna szentgyörgypusztai (47,804258É, 19,007748K), tahitótfalui (47,753472É, 19,080182K), leányfalui (47,722308É, 19,090694K), pócsmegyeri (47,709431É, 19,092663K), szentendrei 47,682917É, 19,083175K; 47,675964É, 19,084015K; 47,663733É, 19,080272K) és budakalászi (47,617247É, 19,082814K; 47,614139É, 19,080104K) szakaszán, valamint a Bükkös-patak torkolat feletti 1600 méteres (47,663898É, 19,078748K; 47,664414É, 19,077693K; 47,665401É, 19,075892K; 47,667099É, 19,072994K), és a Dera-patak torkolat feletti közel 1200 m-es szakaszán (47,645637É, 19,06874047K; 47,645365É, 19,069628K; 47,644795É, 19,071011K; 47,642112É, 19,075157K).

   A vörös mocsárrákot a Szentendrei-Dunában először 2018-ban észleltük a Barát-patak torkolat alatti (47,606170É, 19,074860K) és a feletti (47,607332É, 19,075397K), a budakalászi (47,622432É, 19,089961K), a Dera-patak torkolati (47,642710É, 19,078886K), és afeletti szakaszán (47,642273É, 19,074715K; 47,645309É, 19,069656K). Ezt követően éveken át csak a Barát-patak hossz-szelvényében sikerült kimutatni ezt a rákfajt.

A vörös mocsárrák élőhelye a Barát-patak torkolatában (Fotó: Weiperth András)

   2024 tavaszán a Barát-patak torkolatában kiépített árvízkapuk üzembe helyezése miatt a Duna halállománya nem tudott felúszni, de a vörös mocsárrák állománya eljutott a műtárgy mögötti elzárt patakszakaszra. Az árvízkapuk kinyitása után az egyedek jelentős része a Dunába jutott. A kijutott állomány pontos méretét megbecsülni majdnem lehetetlen feladat, de méretét jól jelzi, hogy egészen a 2024 szeptemberi árhullámig folyamatosan ki tudtuk mutatni különböző korcsoportú egyedeit a torkolat alatt és felett, közel 2–2 fkm hosszú szakaszon.

   Eredményeink alapján kijelenthető, hogy a cifrarák mára a teljes Szentendrei-Dunában és számos befolyója alsó szakaszán megjelent, míg a vörös mocsárrák változó sikerrel tudja kolonizálni a Duna-ágat és befolyóit. Eredményeink igazolják mind a cifrarák, mind a vörös mocsárrák további sikeres terjedését a fővároskörnyéki vizekben. Mindkét faj megjelenése és terjedése a Szentendrei-Dunában és mellékvizeiben a természetesen honos kecskerák (Pontastacus leptodactylus) és kövirák (Austropotamobius torrentium) állományára is kockázatot jelent egyrészt a rákpestist (Aphanomyces astaci) aktívan terjesztő fajokként az itt élő populációkat megfertőzhetik a betegséggel, másrészt erős kompetíciós képességük révén kiszoríthatják a honos populációkat.

   A cikkben bemutatott kutatás a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21- 2022-00008 számú, valamint az EKÖP-24-II/MATE1 projekt támogatásával valósult meg.

Hivatkozás: Bányai Zs M., Berényi D. A., Dukay I., Király K., Weiperth A. (2024): A cifrarák (Faxonius limosus) és a vörös mocsárrák (Procambarus clarkii) terjedése a Szentendrei-Dunában és annak egyes mellékvizeiben. Halászat 117/4: 21–22.

Halasi-Kovács Béla, Sorosi Péter

   A Duna Paks és Baja közötti szakaszán 2024. október végén végzett hossz-szelvény felmérés során összesen öt mintahelyen is kimutattuk a tüskés pikó kisebb méretű, feltehetően ivadék egyedeit. A lokalitások a következők voltak: Duna, Ordas (X: 143401; Y: 638610), Duna, Paks (X:133700; Y: 638221), Duna, Őcsény (X: 105459; Y: 639828), Rezéti-Holt-Duna, Érsekcsanád (X: 99514; Y: 637551), Duna, Baja (X: 92223; Y: 639437). A megfogott egyedek jellemzően természetes aljzatú élőhelyekről, a vízben álló ripális, lágyszárú növényzet közül kerültek elő.

Tüskés pikó a Duna bajai szakaszáról (Fotó: Halasi-Kovács Béla)

   A korábbi publikációk a faj rendszeres dunai előfordulását még egészen Dunaújvárosig jelezték, a recens vizsgálatok azonban sem a Budapest alatti folyószakaszon, sem a Ráckevei- Dunaágban nem erősítik meg állandó állományait. Jelenleg a faj stabil populációi a folyó szigetközi szakaszán és az ide torkolló kisvízfolyások alsó szakaszain élnek, de alkalmanként a magyar Duna alsóbb szakaszain is megjelenhetnek.

   A jelenlegi előfordulás azért érdekes, mert ilyen mennyiségben és több lokalitásban korábban az itt végzett rendszeres monitorozás ellenére sem lehetett kimutatni a tüskés pikót a Duna hazai alsó szakaszáról. Úgy gondoljuk, hogy a mostani fogásokban szerepet játszhatott a 2024 szeptemberében bekövetkezett – minden idők második legnagyobb – dunai árvize, amely a faj egyedeit nagy mennyiségben sodorhatta le az alsóbb szakaszokra. Arra a kérdésre azonban csak a következő évek vizsgálatai adhatnak választ, hogy a mostani előfordulás egyedi eset volt-e, vagy a környezeti tényezők hirtelen változása okán bekövetkezett véletlenszerű terjedés egy példáját sikerült elsőként rögzítenünk.

Hivatkozás: Halasi-Kovács B., Sorosi P. (2024): A tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) új előfordulásai a Duna hazai alsó szakaszán. Halászat 117/4: 21.

Nyeste Krisztián, Tóth Pál

   A Bihari-sík a Berettyó és a Sebes-Körös folyása közötti hordalékkúp, amelyet főként az egykori gazdag mocsár- és lápvidék helyén kialakított mesterséges csatornák szelnek át. Ezek a kisvízfolyások jellemzően lassú folyásúak, többnyire állóvíz jellegűek, és elsősorban euritóp és stagnofil faunaelemeknek adnak otthont; az áramláskedvelő, reofil halak rendkívül ritkák bennük. Éppen ezért okozott meglepetést, hogy a Csente-szakáli alsó csatorna körösszegapáti szakaszán (geokoordinátái: N47.022340, E21.612678) egy védett nyúldomolykó került elő.

A kézre került felnőtt nyúldomolykó (Nyeste Krisztián felvétele)

   A nyúldomolykót korábban csupán a Bihari-sík két határát jelentő folyókból, a Berettyóból és a Sebes-Körösből, valamint a Berettyó jobb oldali mellékvizei közül az Ér-főcsatornából sikerült kimutatni. A bal oldali mellékvizekből mindezidáig nem volt adat. A fogott példány minden bizonnyal a Sebes-Körösből érkezhetett, mivel Körösszakál térségében a két víztér egy csatornán keresztül összeköttetésben áll. Kérdés azonban, hogy kialakult-e egy önfenntartó állománya, vagy csupán egy egyedi, ritka eset tanúi lehettünk. A mintavételben segítségünkre volt Dávid Jenő, akinek ehelyütt is köszönetet mondunk.

Hivatkozás: Nyeste K., Tóth P. (2024): Nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus) a Csente-szakáli alsó csatornából. Halászat 117/4: 20.

Weiperth András, Szekeres József

   Az elmúlt évtizedekben végzett halbiológiai vizsgálatok az amurgéb megjelenését és terjedését hazánk számos vízrendszerében igazolták, de magának a Dunának a főágából és a hullámteréről nem sikerült kimutatni a fajt. Mi 2017 tavaszán kezdtük meg a Duna foktői szakaszának parti zónájában található élőhelyek tízlábú rákokra és halakra vonatkozó vizsgálatát. A Duna főágában és a hullámtéri ágrendszerekben végzett mintavételek során az amurgébet először 2017. október 20-án sikerült kimutatni a Duna foktői szakaszán található hullámtéri mellékágnak a Duna főágába vezető torkolati szakaszán (46.518118É, 18.901436K). A 33 mm standard testhosszú juvenilis egyedet háti elektromos akkumulátoros halászgéppel sikerült megfogni.

Amurgéb élőhelye a Duna foktői szakaszán (Fotó: Weiperth András)

   Ezt követően 2017 novembere és 2024 októbere közt minden évben vizsgáltuk a dunai mellékág teljes hossz-szelvényét és a Csorna–Foktői-csatorna egy szakaszának (46.525794É, 18.911787K) halállományát. A vizsgálatok során az érintett mellékágból 2017–2021 közt összesen 29 amurgéb került elő. Az egyedek standard testhossza 27–99 mm között változott. 2022-ben a vizsgálatba bevont dunai mellékág összesen 86 napig teljesen kiszáradt. A rendkívül aszályos évnek köszönhetően 2023-ban és 2024-ben nem észleltünk amurgébet az érintett területen. Mivel a Csorna–Foktői-csatorna vízrendszerében ismert az amurgéb jelenléte, így feltételezhető, hogy ezen keresztül jutott ki a Duna főágába. Részben ezt igazolja, hogy a vizsgálatba bevont csatornaszakaszon az amurgébet 2019. szeptember 28-án sikerült kimutatni. Ekkor egy 102 mm-es nőstény került elő a csatorna parti sávjából.

   A Duna hazai vízrendszerében az amurgéb sikeres terjedését igazolja a folyam hullámterén történő észlelése. Életmódjából adódóan a faj mind a hullámtéri, mind a mentett oldali mellékágak alig pár centis vizében is képes lehet idővel elterjedni a folyam mentén. Megjelenése jelentős kockázatot jelent a Duna parti zónájának, valamint befolyóinak és mellékágainak élővilágára. Ugyanakkor az eredmények igazolják, hogy a szélsőségesen kisvizes időszakok nem kedveznek az amurgéb tartós megtelepedésének a kiszáradó hullámtéri ágrendszerekben.

   A cikkben bemutatott kutatás a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21- 2022-00008 számú projekt támogatásával valósult meg.

Hivatkozás: Weiperth A., Szekeres J. (2024): Amurgéb (Perccottus glenii) észlelése a Duna magyarországi szakaszán. Halászat 117/4: 20.

Sallai Zoltán, Tar János

   A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság megbízásából a fokozottan védett lápi póc után kutattunk a hortobágyi vizekben. A balmazújvárosi, nemrég mesterségesen létesített övárokból történt 2023-as megkerülését követően elsősorban az érdekelt bennünket, hogy honnan került ide a faj. A környékbeli mocsári, lápi élőhelyeket szisztematikusan kezdtük el átvizsgálni.

   A légifotók alapján előzetesen kijelölt helyszíneket kerestük fel, ahol a legtöbb víztérben mindössze néhány kisebb foltban tudtunk halászni. A Magdolna-ér balmazújvárosi szakaszán, a Nagy-szik felett több helyen sikerült a lápi póc adult és ivadék korosztályú egyedeit megfognunk. Az első adult egyedek – közel a Nagy-szikhez (Y821704; X250863) – fiatal réticsíkokkal együtt kerültek elő. Sajnálatosan a vízfolyás alsó szakaszán az inváziós amurgébek is jelen vannak, egyelőre nem túl magas egyedszámban. A Magdolna-éri megkerülések részben magyarázattal szolgálnak arra is, hogy a Keleti-főcsatorna balmazújvárosi szakaszán az 1990-es évek második felében (Halasi-)Kovács Béla által több alkalommal is megfogott lápi pócok honnan származtak.

Lápi pócok a Magdolna-érből (Fotó: Sallai Zoltán)

   A faj itt fennmaradt maradványpopulációját részben a szukcesszió, részben az inváziós fajok veszélyeztetik, de a több mint 30 kifogott, több korosztályhoz tartozó egyed mégiscsak egy kisebb, de stabil önfenntartó populáció jelenlétét igazolja. Az állomány megóvása érdekében kiemelten fontos lenne, hogy a faj élőhelye ne száradjon ki, és az sem lenne kedvező, ha a túlzottan magas vízszint vagy elárasztás miatt az inváziós fajok elözönlenék a jelenlegi zárt élőhelyeit.

Hivatkozás: Sallai Z., Tar J. (2024): A lápi póc (Umbra krameri) újabb lelőhelye a Hortobágyon. Halászat 117/4: 19.