Nyeste Krisztián, Varga Kristóf

   Egy 2026. augusztus 16-i horgászat során amurivadék is előkerült az Öreg-Túr olcsvaapáti szakaszáról, a Kövessy Győző-zsilip alvizéről (N48.092019, E22.363668).

Az Öreg-Túrból fogott fiatal amur (Fotó: Varga Kristóf)

   Az amurt 1963-ban telepítették be hazánkba Kínából, majd az ezt követő évtizedekben mesterséges szaporításból származó egyedeit országszerte széles körben telepítették. Hazai természetes szaporodása hosszú időn keresztül kérdéses volt, később azonban ennek jeleit több alkalommal is megfigyelték: először 1977-ben a Tiszában, 1988-ban a Dunában, majd 2019-ben a Körösökben. Ugyancsak 2019-ben egy Közép-Tisza- menti kubikgödörből több száz amurivadék került elő. 2024-ben a Szarvasi-Holt-Körösből – közismert nevén a Kákafoki-holtágból – egy egynyaras példányt fogtak, míg a Hármas-Körös békésszentandrási duzzasztójának alvizéről öt, 15–25 cm közötti fiatal egyed került elő.

   Sallai és Juhász (2021) 2018–2019-ben végzett felmérései során nem mutatták ki az amurt a Túr vízrendszeréből, de előfordulását korábbi szakirodalmi adatok említik. Emellett a 2023. évi halpusztulás során készült felvételeken is láthatók voltak amurok, így a faj jelenléte a vízrendszerben bizonyosnak tekinthető.

   A most előkerült ivadék pontos eredete ugyanakkor nem tisztázott. Egyetlen fiatal példány előfordulása alapján nem állítható biztosan, hogy a faj az Öreg-Túrban természetes úton szaporodik. Az amur jelenléte a közeli Felső-Tiszából és a Szamosból is ismert. Mivel a Kövessy Győző-zsilip az Öreg-Túr legalsó vízszabályozó műtárgya, alvize közvetlen kapcsolatban áll a Tiszával, ezért az sem zárható ki, hogy az egyed onnan érkezett. Szintén lehetséges, hogy egy pontytelepítés során, más halfajok közé keveredve került a víztérbe, vagy valamely környékbeli mesterséges vízből szabadult ki. Utóbbiak közül elsősorban a lelőhelytől mintegy 13 folyamkilométerrel feljebb fekvő, az Öreg-Túrral zsilipes kapcsolatban álló Nábrádi-halastó jöhet szóba.

   Az amurivadékok megjelenésének és terjedésének nyomon követése az eredetüktől függetlenül kiemelt jelentőségű. Bár az amur esetében a busafajokéhoz hasonló, rendszeres és nagy léptékű természetes utánpótlást hazánkban egyelőre nem igazoltak, a klímaváltozás hatására egyre kedvezőbbé válhatnak számára a sikeres szaporodáshoz szükséges környezeti feltételek. Amennyiben a faj természetes szaporodása rendszeressé válna, és az állománya jelentősen megnövekedne, annak számottevő negatív következményei lehetnének természetes vizeink élőlényközösségeire.

Hivatkozás: Nyeste K.,  Varga K. (2026): Amurivadék (Ctenopharyngodon idella) az Öreg-Túrból. Halászat 119/10: 46.

Nagy László, Harka Ákos

    „Érdeklődni szeretnék, hogy jelenleg napirenden van-e a leánykoncér védett státuszának feloldása?” – kérdezte Társaságunktól Híreink egyik olvasója, majd folytatta: „Tapasztalataim szerint a halfaj rendkívül nagy példányszámban fordul elő a Dunában, a Tiszában, illetve még a Balatonban (!) is. Gyanítom, hogy más természetes vizekben is hasonló a helyzet. Nem ismeretes számomra, hogy milyen egyéb szempontok lehetnek még az egyedszámon túl, de nagyon sok horgász veszíti el a horgászengedélyét amiatt, hogy összetéveszti a fajt a jászkeszeggel. Köszönettel: Kaló András”

    Az említett két halfajnak, a jászkeszegnek (Leuciscus idus) és a leánykoncérnak (Rutilus virgo) a szájállása lényegesen különbözik. A jászkeszegé csúcsba nyíló, azaz zárva, vagy csak kissé nyitva a felső és az alsó ajak azonos mértékben nyúlik előre.

Egy csúcsba nyíló szájú fiatal jászkeszeg (Fotó: Harka Ákos)

   Ezzel szemben a leánykoncérnál, miként a fényképen is jól látható: a felső ajak kissé előrébb nyúlik, mint az alsó, vagyis a szája félig alsó állású.

Egy félig alsó szájállású nagyobb leánykoncér (Fotó: Galler Ákos)

   Ha ezt jól megjegyzik a horgászok és figyelnek rá a hal kifogásakor, akkor elkerülhetik a bajt, de figyelhetnek a pikkelyek méretére is. Számolják meg, hogy a hátrahajtott mellúszó fölött hány pikkely van. Ugyanis a kisebbekből általában tíznél több, a nagyobbakból tíznél kevesebb. Kívánjuk, hogy minél több horgász ismerje meg alaposan ezeket a jellegzetességeket minden olyan vízterületen, ahol a leánykoncér megjelenik és elterjed.

   A halak védettségével kapcsolatban fontos tudni, hogy e téren nem csak az adott területen lévő egyedszám fontos, hanem a faj elterjedési területének a mérete is befolyásolja azt. A leánykoncér nem csupán őshonos nálunk, hanem egyben bennszülött halunk is, mert a Duna vízrendszerében alakult ki, és ma sem él sehol másutt. Két évtizede még ritkaság volt a Kárpát-medencében, ezért örülhetünk annak, hogy a Dunában és a Drávában már gyakrabban találkoznak vele, a Balatonból azonban eddig még nem bizonyított az előfordulása, és az ország keleti felében sem mondható gyakorinak. A Tisza vízrendszerének északi részeiről már vannak komolyabb adataink, de a szomszédos Romániában az elmúlt fél évszázadban mindössze 3 alkalommal került elő, a Körösökből pedig még egyáltalán nem jelezték. 

   Az Európa Unió Élőhelyvédelmi Irányelve alapján a leánykoncér közösségi jelentőségű faj, a Natura 2000 hálózat jelölő faja, melynek védelmére az Európai Gazdasági Közösség tagjai felelősséget vállaltak. A világ leánykoncér-állományának legnagyobb része nálunk él, tehát a fajt mi tudjuk megóvni az utókor számára. Úgy véljük, hogy a fajnak az illetékes hazai hatóság által fenntartott védettségét az említett tények indokolhatják.

Hivatkozás: Nagy L., Harka Á. (2026): Miért védett a leánykoncér (Rutilus virgo)? Halászat 119/9: 47.

Imecs István, Müller Tamás

   A botos kölönte (Cottus gobio) a hegyvidéki patakok jellegzetes, rejtőzködő életmódú fenéklakó halfaja. Előfordulása szorosan kapcsolódik a hideg, oxigéndús vízfolyásokhoz és a megfelelő szerkezetű mederaljzathoz. Az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének II. mellékletében szereplő közösségi jelentőségű faj Magyarországon védett. Korlátozott mozgásképessége és a vízfolyások fragmentációjával szembeni érzékenysége miatt állományainak megőrzése sajátos természetvédelmi feladatot jelent.

Egy ivarérett botos kölönte (Fotó: Harka Ákos)

   A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE), valamint az erdélyi természetvédelmi szakemberek együttműködésével 2023-ban a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park területén új kutatási és fajmegőrzési programot indítottunk. A munka célja a botos kölönte kontrollált körülmények közötti szaporítási és nevelési módszereinek kidolgozása, az így előállított ivadékok természetes élőhelyre történő telepítése, valamint az állományok hosszú távú nyomon követése volt. 

   A kutatás első jelentős eredménye 2023-ban született meg, amikor a Kárpát-medencében első alkalommal sikerült a botos kölönte kontrollált körülmények közötti szaporítása, lárvanevelése és a felnevelt ivadékok természetes élőhelyre történő kihelyezése. A hároméves kutatás során a szaporítás, az ikrainkubáció és a lárvanevelés módszereit folyamatosan fejlesztettük. A vizsgálatok kiterjedtek többek között a szaporodás időzítésére, az ikrák és lárvák túlélésére, valamint az eltérő nevelési és etetési módszerek hatékonyságára.

   Az első évben mintegy 1900 ikrából 710 ivadék érte el a természetes élőhelyre történő telepítéshez megfelelő fejlettségi állapotot, ami közel 40%-os felnevelési aránynak felelt meg. A következő évek vizsgálatai a szaporítási és nevelési technológia további fejlesztését szolgálták. 2024-ben 170 felnevelt ivadék került természetes élőhelyre, míg 2025-ben a kísérletben részt vevő valamennyi ikrás egyed sikeresen szaporodott, és mintegy 4400 ikrából összesen 751 táplálkozó lárvát telepítettünk ki.

   A hároméves program során így összesen 1631 kontrollált körülmények között szaporított és nevelt botos kölönte került a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park három hegyi vízfolyásába. A kutatás azonban nem ért véget a halak felnevelésével és kihelyezésével. A program egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy a kontrollált körülmények között előállított egyedek képesek-e fennmaradni és terjedni a természetes élőhelyeken. Ennek vizsgálatára a telepítéseket több éven át tartó monitoring követte.

   A telepítéseket többéves halfaunisztikai, makrogerinctelen- és vízminőségi monitoring kísérte. A vizsgálatok célja nemcsak a kihelyezett állományok nyomon követése volt, hanem annak értékelése is, hogy a vízfolyások ökológiai és vízkémiai állapota hosszú távon megfelelő feltételeket biztosít-e a faj fennmaradásához. A makroszkopikus vízi gerinctelen közösségek vizsgálata alapján a patakszakaszok ökológiai állapota a teljes kutatási időszakban kedvező maradt, és a vízminőségi monitoring nem azonosított olyan tényezőt, amely önmagában akadályozta volna a faj fennmaradását, terjedését.

   A program kezdetén a botos kölönte kezdeti elterjedése a vizsgált vízfolyásokban mindössze 823 méter hosszúságú szakaszra korlátozódott. A telepítéseket követően a faj valamennyi monitoringidőszakban ennél nagyobb területen volt kimutatható. A 2023. őszi felmérés során 3697 méter, 2024 őszén 4512 méter, míg 2025 őszén már 7520 méter újonnan benépesített vízfolyásszakaszon sikerült igazolni a jelenlétét. A legutóbbi, teljes körű monitoring alapján a faj teljes ismert elterjedése elérte a 8343 métert.

A telepítések sikeres eredménye a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park területén

   Különösen fontos eredmény, hogy a botos kölönte nem kizárólag a közvetlen telepítési pontokon maradt fenn, hanem a telepítési helyek közötti szakaszokon is megjelent. A legnagyobb kiterjedésű és legösszefüggőbb előfordulás a Juh-patakban alakult ki. A 2025. őszi monitoring során a 12 vizsgált szakasz felén sikerült kimutatni a fajt, a 32 előkerült példány között pedig 23 juvenilis és 9 adult egyed volt. A hároméves monitoring során összesen 53 egyed került elő, amelyek közül 42 juvenilis és 11 adult korosztályba tartozott.

   Az eredmények alapján a kihelyezett állományok fennmaradása és jelentős térbeli terjedése igazolható. Az önfenntartó populációk kialakulásának bizonyításához ugyanakkor további hosszú távú monitoringra és a természetes szaporodás egyértelmű igazolására van szükség. A kutatási program tapasztalatai arra is rámutatnak, hogy egy fajmegőrzési beavatkozás sikeressége nem ítélhető meg pusztán a szaporítás eredményessége vagy a kitelepített egyedek száma alapján. Ehhez a befogadó élőhelyek állapotának vizsgálata, a kihelyezett állományok hosszú távú nyomon követése, valamint a populációk fennmaradásának, terjedésének és természetes szaporodásának értékelése egyaránt szükséges.

   A hároméves kutatási program eredményei alapján a botos kölönte kontrollált szaporítása, lárvanevelése és természetvédelmi célú telepítése megvalósítható, és megfelelő élőhelyi feltételek mellett hozzájárulhat a kis létszámú, fragmentált állományok megerősítéséhez és a faj elterjedési területének növeléséhez. A kidolgozott módszerek és a monitoring során szerzett tapasztalatok a jövőben további fajmegőrzési programok tervezéséhez is felhasználhatók lehetnek.

   A program megvalósítását a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park és Natura 2000 terület kezelési tervét támogató, 151922 SMIS kódszámú, európai uniós vissza nem térítendő finanszírozású projekt, valamint a 150916. számú NKFI Advanced kutatási projekt biztosította.

Hivatkozás: Imecs I., Müller T. (2026): Hazai–erdélyi összefogás sikere:  Új esélyt kapott a hegyi patakok ritka hala, a botos kölönte (Cottus gobio). Halászat 119/9: 46-47.

Hivatkozás: Metzker Krisztina, Harka Ákos (2026): Köpönyegfirgató halaink. Élet és Tudomány 2026/33: 1038-1040. 

Szepesi Zsolt, Maroda Ágnes, Sály Péter

   A Parádi-Tarnából 2026. 07. 03-án Recsk alatt (24-es főút, 5 fkm, EOV y731358, x287409) három, Siroknál (2415-ös út, 0,8 fkm, y734436, x286467) egy sebes pisztráng került elő. A vízfolyást Recsk felett (Ércbánya út, 10 fkm) kiszáradva találtuk, pedig Parádfürdő alatt (12 fkm) még folyt víz a mederben. A felső szakaszon ugyan volt víz, de újabb sebes pisztráng (Parád 16 fkm, Parádsasvár 18 fkm) ott nem került elő. Szintén 2026. 07. 03-án a Tarnából Tarnaszentmária alatt (fenékküszöb, 54 fkm, y736699, x281894) két példányt fogtunk. Ez nem volt meglepő, mert itt korábban, 2026. 05. 01-én egy, 2026. 06. 17-én három ivadékot is fogtunk már. Minden egyed testhossza (SL) 58 és 90 mm között volt.

A Recsknél fogott sebespisztráng-ivadékok egyike (Fotó: Szepesi Zsolt)

   Ismereteink szerint sebes pisztráng a Parádi-Tarnából korábban még nem került elő, így jelen adatok képezik a faj első észleléseit a vízfolyásból. A Bükki Nemzeti Park szóbeli közlése szerint a Parádi-Tarnába és a Tarnába senki nem kért hivatalos engedélyt sebes pisztráng telepítésére. Az illegális betelepítés valószínűleg a Parádi-Tarnába történt, a halak innen úszhattak és sodródhattak le a Tarnába.

A Parádi-Tarna Siroknál (Fotó: Szepesi Zsolt)

   A Tarna középső szakasza és a Parádi-Tarna nem megfelelő élőhely a sebes pisztráng számára, ez a hal itt élőhelyidegen fajnak számít. Folyamatos telepítése kedvezőtlen ökológiai hatást okozhat a számos védett fajt is tartalmazó tarnai halfaunára, és ez – a klímaváltozással kapcsolatos kihívásokkal együtt – komoly túlélési próba elé állíthatja a pataklakó halfajokat.

Hivatkozás: Szepesi Zs., Maroda Á., Sály P. (2026): Sebespisztráng-ivadékok (Salmo trutta) a Parádi-Tarna és a Tarna vizében. Halászat 119/8: 47.

Nyeste Krisztián, Pádár Patrik

   2026. 06. 01-jén a fonyódi mólónál (N46.753327, E17.553431) pergetés során néhány süllőt követően egy zömökebb példány is előkerült. A szokatlan testalkat mellett feltűnő volt a kősüllőre emlékeztető mintázat, meg a szájban jól látható, de a süllőénél kisebb ebfogak jelenléte.

A Balatonból fogott süllő–kősüllő-hibridként azonosított egyed (Fotó: Pádár Patrik)

A halról készült fotón számos merisztikus és morfológiai bélyeget vizsgáltuk meg, melyek közül a lényegesebbek a táblázatunkban láthatók:

   A vizsgált egyed bélyegeinek többsége nem illeszkedik egyértelműen sem a süllőhöz, sem a kősüllőhöz. Különösen figyelemre méltó az ebfogak jelenléte, ám csökkent fejlettsége, meg a köztes szájméret és a kősüllős jellegű harántsávozottság. Ezek a bélyegek összességében jól megfelelnek a szakirodalomban leírt természetes eredetű süllő–kősüllő-hibridek jellemzőinek.

   A süllő és a kősüllő mesterséges hibridje akvakultúrás körülmények között már 2003 óta ismert, amikor Müller és munkatársai (2004) elsőként hozták létre sikeresen a két faj keresztezését. A természetes körülmények között létrejött hibridek ugyanakkor rendkívül ritkának számítanak. 

   Az első igazolt természetes eredetű süllő–kősüllő-hibridet Müller és munkatársai (2010) egy 2008 novemberében a Balatonban fogott példány alapján írták le. Ismereteink szerint a Balatonból ez az egyetlen genetikailag is igazolt természetes süllő–kősüllő-hibrid. 

   A két faj eltérő ívási időszaka, ívási szubsztrátuma és szaporodási viselkedése miatt a természetes hibridizáció lehetősége korábban csekélynek tűnt. Ennek ellenére úgy látszik, hogy a Balatonban alkalmanként mégis előfordulhat a két faj kereszteződése. A jelenlegi egyed morfológiai és merisztikus bélyegei alapján süllő–kősüllő-hibridként azonosítható, de a teljesen biztos meghatározáshoz genetikai vizsgálatok lennének szükségesek.

Hivatkozás: Nyeste K., Pádár P. (2026): Süllő–kősüllő-hibrid (Sander lucioperca × Sander volgensis) a Balatonból. Halászat 119/8: 47.

Müller Tamás, Tóth András

   2025-ben nemzetközi szinten is figyelemre méltó eredményt sikerült elérnünk a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen (MATE), ugyanis elsőként szaporítottuk kontrollált körülmények között a fokozottan védett dunai ingolát. A MATE Akvakultúra és Környezetgazdálkodási Intézet Halászatfejlesztési Tanszékének, valamint a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság szakembereinek az együttműködésével nemcsak a dunai ingola mesterséges szaporítása valósult meg sikeresen az NKFI Advanced (No. 150916) pályázat keretében, hanem a lárvák felnevelése és természetes élőhelyükre történő úgynevezett populációgyarapítású telepítése (reinformcement) is.

Egy kifejlett, fokozottan védett dunai ingola (Fotó: Sallai Zoltán)

   Munkánk az ingolafogással kezdődött, amelyre 2025. március 20-án a Rába körmendi szakaszán került sor. Elektromos halászeszközzel tizenkettő ívásban lévő példányt sikerült befognunk, amelyekből a gamétákat a parton lefejtük, majd vízaktivációval termékenyítettük. A termékenyített ikratételeket 5 literes szállítóedényekben a MATE Halászatfejlesztési Tanszék haltartó rendszereibe szállítottuk, ahol keltetésüket megkezdtük.

   2026. március 10-én ugyanezen a helyszínen, szintén elektromos halászeszköz alkalmazásával, ívás előtti állapotban lévő tizenhat dunai ingola szülőhalat fogtunk be. Ezeket erősen levegőztetett 80 literes edényben szállítottuk Gödöllőre, majd egy előzetesen előkészített tartókádba helyeztük őket. A halak egyik csoportját hormonálisan indukált eljárással kezeltük (pontyhipofízis-szuszpenzió alkalmazásával), míg a másik csoportot természetes úton hagytuk ivarilag beérni. Mindkét csoport ikrás egyedeiből sikeresen nyertünk ikrát, amelyet a korábbi évben alkalmazott módszerrel termékenyítettünk meg: az ikrát Petri-csészébe fejtük, majd a több (2–4) tejes egyedből nyert spermával összekevertük, és vízaktivációval termékenyítettük meg.

Az érett ikra kifejése (Fotó: Varga Ádám)

   Ezt követően mindkét évben a 18–23 napos, közvetlenül kikelés előtt álló embriókat tartalmazó ikrákat, valamint néhánynapos lárvákat juttattunk vissza a szülőállatok eredeti ívóhelyére (2025-ben 4800, 2026-ban 5305 egyedet). Ezzel biztosítottuk, hogy az ikrafalóktól már védett fejlődési szakaszban lévő egyedek természetes környezetükben folytathassák életciklusukat.

Egy kikelt, 8 mm hosszú ingolaivadék (Fotó: Ivánovics Bence)

   Vizsgálataink során feltártuk a faj szaporodásbiológiájának és ikrafejlődésének legfontosabb jellemzőit, amelyek alapvető tudományos és természetvédelmi jelentőséggel bírnak. A dunai ingola érzékenyen reagál a vízi élőhelyek állapotára, ezért megőrzése a folyóvízi ökoszisztémák védelmének fontos eleme. Eredményeink hosszú távon hozzájárulhatnak a faj fennmaradásához és a természetvédelmi beavatkozások hatékonyságának növeléséhez. A program keretében az elmúlt két év során összesen tízezernél több egyedet telepítettünk vissza a Rábába, ami természetvédelmi értéken számolva meghaladja az 1 milliárd forintot.

Az ingolaivadékok visszahelyezése szüleik élőhelyére (Fotó: Horváth József)

   Kutatócsoportunk és jogelődeink a fokozottan védett halfajok közül a dunai ingola, a lápi póc (Umbra krameri) és a dunai galóca (Hucho hucho) szaporítása, nevelése és telepítése (populációgyarapítása) terén is jelentős eredményeket értek el. Ezt a kutatási és természetvédelmi munkát a jövőben is folytatni kívánjuk.

Hivatkozás: Müller T., Tóth A. (2026): Sikeres szaporítás segíti a dunai ingola (Eudontomyzon mariae) megőrzését. Halászat 119/8: 46.

Dr. Halasi-Kovács Béla, dr. Harka Ákos

Cikkünk szerzői a Halászat folyóirat 2024. évi 4. számában jelezték, hogy hazánktól délebbre már több
helyen észleltek egy állasküszfajt, így az itthoni vizekben is várható a megjelenése. Két év sem telt el
azóta, de 2026. június 29-én Paks közelében előkerült a szávai állasküsz első példánya.

Állas küsz (Alburnus mento), Zsoldos Márton rajza

   Az állasküsz különleges és egyben rejtélyes tagja a dunai, és ezzel a magyar halfaunának. A hazai történeti szakirodalomban, ha nem is gyakran, de megjelenik a Duna-vízrendszerének történelmi Magyarországhoz tartozó vizeiben előforduló fajként (Halasi-Kovács 2017). Elsőként Herman (1872, 1887) írta le a Maros vízrendszeréhez tartozó Mezőzáhi-tóból, amely ma már Románia területén található. Kispatič (1893) a Drávából és a Szávából, Medič (1896) pedig a Duna zimonyi szakaszáról jelezte a faj előfordulását. A mai Magyarország területéről a Tisza szegedi szakaszáról Gerber, Győrffy és Háry (1898), illetve Szilády (1925) leírásából van ismeretünk. Kolosváry (1958) szintén említi a faj tiszai előfordulását. Vásárhelyi (1958, 1961) pedig összesen 16, változatos típusú hazai álló- és folyóvízből írta le az állasküszt.

   Sajnos a történeti adatoknak egy jelentős része nem lett részletesen dokumentálva, míg másik részük megsemmisült abban az 1956-os tűzvészben, amit egy orosz tüzérségi támadás okozott a Természettudományi Múzeum Baross utcai épületében (www.mtmt.blog.hu). A Vásárhelyi által gyűjtött, és a miskolci Herman Ottó Múzeumban fellelhető példányokról Harka Ákos utólag végzett vizsgálata megállapította, hogy azok valójában küszök vagy ivadék balinok. Így nem is csoda, hogy az állasküszt a jelenkori faunisztikai szakirodalom nem jelzi a recens hazai halfajok között (Halasi-Kovács & Harka 2012, Harka & Sallai 2025).

   De nem csak a faj előfordulása, hanem a taxonómiai sajátosságai is számos izgalmas momentumot rejtenek a halak iránt érdeklődők számára. A Duna vízgyűjtőjéből először Heckel írt le 1836-ban egy állasküsz-fajt Alburnus mento néven (magyarul: állasküsz). Ő a faj ausztriai elterjedési területeként a Traun-folyó vízgyűjtőjéhez tartozó szubalpin tavakat (Gmundnersee /ma Traunsee/, Attersee) jelölte meg, kiemelve, hogy a faj csak ritkán jut innen a Dunába. Ugyanakkor a faj elterjedési területeként jelölte meg a Duna felső, bajorországi szakaszát is (Heckel & Kner 1858). Ezt követően Antipa (1909) a Fekete-tengerből, valamint annak nyugati vízgyűjtőjéhez tartozó félsós tavakból (Razim, Zaton, Sinoe- Liman) és a Duna alsó szakaszáról a ponto-kaszpikus elterjedésű Alburnus chalcoides változataként (A. chalcoides Gueldenstaedt var. danubicus) egy új, anadrom vándorló állasküszt határozott meg, amelynek elnevezése a mai taxonómiai konszenzus alapján faji rangban Alburnus danubicus (magyarul: al-dunai állasküsz). Véleménye szerint az al-dunai állasküsz a Dunában egészen Ostrovig felhatol.

   A következő lépést Kottelat és Freyhof (2007) európai jelentőségű taxonómiai munkája jelentette, amely jókora követ dobva az európai haltaxonómia évtizedes állóvizébe (Halasi-Kovács & Harka 2012) jelentősen átformálta az európai édesvízi halfajok taxonómiai képét. Ők az Alburnus mento és az Alburnus danubicus mellett leírtak egy új állasküszfajt Alburnus sarmaticus néven. Miközben az al-dunai állasküsz véleményük szerint kihalt, és bizonyító példánya sem maradt fenn a fajnak, az általuk leírt új faj elterjedési területeként annak Fekete-tengeri elterjedésén túl a Közép-Duna vízgyűjtőjéhez tartozó folyók közül a Száva felső szakaszát, illetve a Száva vízrendszeréhez tartozó szlovén Kolpa (magyarul Kupa) folyót jelölték meg.

   A bukaresti Antipa Múzeum ajándékaként 1957-ben a Természettudományi Múzeumba került, Antipa által A. chalcoides var. danubicus-ként azonosított példány alapján azonban Halasi-Kovács Béla igazolta, hogy a Kottelat & Freyhof által leírt faj csak az Alburnus danubicus szinonimája, így az elnevezése érvénytelen (Halasi-Kovács 2017).

   Ezzel szinte párhuzamosan Bogutskaya és munkatársai (2017) a Duna középső szakaszának vízgyűjtőjéből – az elterjedés központjaként a Száva vízrendszerét megjelölve – egy új, folyóvízi, potamodrom állasküszfajt írtak le. Az új faj tudományos neve Alburnus sava, utalva a faj elterjedési területére. Így jelenleg három dunai állasküszfajt tartunk számon: (1) állasküsz (Alburnus mento); (2) szávai állasküsz (Alburnus sava); (3) al-dunai állasküsz (Alburnus danubicus).

1. ábra. A dunai állasküszök elterjedése Bogutskaya és munkatársai (2017) nyomán.
A térképen zöld alapon fekete pontok: Alburnus mento; sötétszürke szín ferde vonalakkal: A. sava; függőleges vonalak: A.
danubicus. A magyar határtól délre jelzett piros pontok olyan újabb lelőhelyek, melyek az eredeti térképen nem szerepelnek, a Paks melletti csillag pedig a szávai állasküsz első hazai lelőhelye.

   Bár első ránézésre a küsz (Alburnus alburnus) és az állasküszök nagyon hasonlítanak egymáshoz, több olyan merisztikus, azaz megszámolható bélyeg is van, ami alapján azok mégis jól elkülöníthetők egymástól. Az egyik, jól számolható határozóbélyeg az oldalvonal mentén található pikkelyek száma, ami a küsz esetében mindig kevesebb: a farokúszó szegélyéig 42-50 darab, de a farokúszón további három-négy pikkely található ezeken felül. Az állasküszök pikkelye kisebb, így az oldalvonal mentén a farokúszó szegélyéig 52-71 darabot lehet számolni. Szintén fontos elkülönítő bélyeg a pikkely nélküli hasi él hossza. Ez a küsznél a hasúszó alapjától kezdve a végbélnyílásig végig pikkelytelen, míg az állasküszök esetében legalább részben pikkellyel borított (2. ábra). Bár nem a merisztikus bélyegek közé tartozik, de fontos különbség, hogy a küsz standard testhossza jellemzően nem haladja meg a 16 cm-t, míg az állasküszök ennél nagyobbak is lehetnek, a kifejlett példányok standard testhossza meghaladja a 20 centimétert.

2. ábra. Az Alburnus mento pikkelytelen hasi éle, ami ugyan nem teljes, mint a küsz esetében, de hosszabb, mint az A. sava fajnál (fotó: Bogutskaya et al. 2017)

   A három dunai állasküszfaj még ennél is jobban hasonlít egymásra. A legfontosabb elkülönítő bélyegeik a hasi él pikkelyezettsége, a farokalatti úszó osztott úszósugarainak száma, és a kopoltyútüskék száma (1. táblázat). Hangsúlyozni kell azonban, hogy az állasküszök teljesen biztos elkülönítését csak több merisztikus és morfometriai bélyeg együttese alapján lehet elvégezni, mivel azok átfedők, így az elkülönülés inkább statisztikai alapon történhet teljes bizonyossággal (Bogutskaya et al. 2017).

1. táblázat. A három dunai állasküszfaj – A. mento, A. sava, A. danubicus – jellemzői
(Bogutskaya et al. 2017, Halasi-Kovács 2017, Kottelat & Freyhof 2007)

   Nem is lehet csodálkozni az állasküszfajok nagyfokú hasonlóságán. A genetikai vizsgálatok azt jelzik, hogy a fekete- és azovi-tengeri fajok genetikai szempontból alig különböznek egymástól, ráadásul a kaszpi-tengeri elterjedésű kaszpi állasküszt (Alburnus chalcoides) leszámítva ezek nem alkotnak monofiletikus csoportot, vagyis nem mutatnak egyenes leszármazási vonalat. Emiatt több, molekuláris genetikai taxonómiai munka a szávai állasküszt nem tekinti genetikailag igazolt, faji szintű taxonnak, inkább az al-dunai állasküsz, vagy még tágabb értelemben az Alburnus chalcoides fajkomplex egy helyi, folyóvízi ökotípusának vagy morfológiai variánsának tartja (Mangit & Yerli 2017, Schönhuth et al. 2018, Bektas et al. 2020, Charmpila et al. 2025).

   Ezt a látszólagos ellentmondást a különböző taxonómiai – molekuláris, biológiai – megközelítés okozza, azonban a zoogeográfiai adottságok ismerete segítheti a dunai állasküszök jelenkori taxonómiai helyzetének pontosabb megértését. A filogenetikai kutatások azt igazolják, hogy az Alburnus nemzetség, és az egyes fajainak, változatainak létrejötte egy komplex, fluktuáló folyamat eredménye, amelyet az egyes földtörténeti korokban ismétlődő izolációk és szétterjedések határoznak meg (Charmpila et al 2025).

   Az Alburnus nem kiválása az oligocén végére – miocén elejére tehető. Ebben az időszakban záródott el teljesen a Tethys óceántól annak északi ágaként a Parathetys az afrikai kőzetlemez észak felé történő mozgása és az Alpok kiemelkedése okán, és vált végleg félsós vizű beltengerré, amely az Alpoktól egészen a mai Aral-tóig húzódott. A küszök és állasküszök szétválása a miocén középső fázisában ment végbe. Az állasküszök kialakulása a Keleti-Paratethys izolációjához kötődik, amikor a mai Fekete-tenger, Kaszpi-tenger és az anatóliai medencék előterében hatalmas, félsós és édesvízi lagúnarendszerek jöttek létre. Ez magyarázhatja egyúttal az állasküszök alapvetően anadrom életmódját.

   Az állasküszök első nagy szétterjedésében, és ezzel együtt a mai, ponto-kaszpikus elterjedési határainak kialakulásában a késő miocén korban bekövetkezett Messinai-sókrízis játszhatott döntő szerepet. A fekete-tengeri, és ezzel együtt a dunai állasküsztaxonok kialakulása ugyanakkor nagyon fiatal jelenség. A filogenetikai kutatások szerint az egyes taxonok közötti alacsony genetikai divergencia arra utal, hogy azok a glaciális, így például a dunai refúgiumok izolációja, valamint az inter- és posztglaciális kolonizáció eredményeként alakultak ki (Hewitt, 2004; Kotlík et al., 2004; Perdices et al., 2015).

   A fentiek alapján az körvonalazódik, hogy a 2017-ben leírt szávai állasküsz a fajképződés nagyon fiatal fázisában lévő taxon, amely ugyanakkor a Duna középső vízgyűjtőjében kimutathatóan terjed (Harka és Halasi-Kovács 2024), morfológiai szempontból stabil, potamodrom, folyóvízi életmódú populációként ökológiai szempontból különbözik, és reproduktívan is feltehetően izolált a másik két dunai állasküsztől (Vucić et al. 2017).

   A szávai állasküsz gyors terjedését jelzi az a tény is, hogy a Duna magyarországi szakaszán most először sikerült a faj előfordulását igazolni a Paksi Atomerőmű kibocsátásának monitorozása során 2026. június 29-én. A mintavételt a nappali időszakban, nagy teljesítményű, Hans Grassl EL 64IIGI típusú elektromos mintavételi eszközzel végeztük. A szávai állasküsz első hazai példányát (3. ábra) a Duna uszódi szakaszán, a strand alatti kövezés előtti nyíltvizes területen egy küsz csapatban fogtuk.

3. ábra. A Duna uszódi szakaszán előkerült szávai állasküsz (Fotó: Halasi-Kovács Béla)

   Az előkerült példány teljes testhossza (TL) 212 mm, standard testhossza (SL) 187 mm volt. Az oldalvonal mentén 63, míg fölötte 10, alatta pedig 4 pikkelysort lehetett számolni. A hátúszó úszósugarainak száma III-8½, a mellúszóinak úszósugárképlete I-15½, a farokalatti úszó úszósugárképlete pedig III-15½. A hasi él két pikkelynyi hosszúságban csupasz.

   Az Uszódnál fogott egyed legfontosabb adatait a 2. táblázatban mutatjuk be. A táblázatban a most fogott példány adatai mellett feltüntetjük a Bogutskaya és munkatársai (2017) által közölt, a fajra jellemző értékeket is.

2. táblázat. A Duna uszódi szakaszán 2026-ban előkerült A. sava egyed morfometrikus jellemzői a Bogutskaya et al. (2017) által közölt adatokkal összevetve

Hivatkozás: Halasi-Kovács B. & Harka Á. (2026): Az állasküsz első bizonyított, jelenkori magyarországi előfordulása a Duna hazai szakaszán. Halászat 119/8: 36–39.

Papp Gábor, Juhász Máté, Hegedűs Anna, Ferincz Árpád

   A csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus) tiszai előfordulásáról már számos információ látott napvilágot. 2024-ben kimutatták Vásárosnaménytól Tokajig, valamint a Közép-, és Alsó-Tiszában, illetve megjelent a Marosban és a Körös vízrendszerében is. Egy évvel később a Tisza Tisza-tavi szakaszából is előkerült, utóbbi esetben elektromos kecés mintavétel nyomán.

   2026. június 2-án a MOHOSZ Tisza-tavi Kirendeltségének szakértői a szokásos, havi ivadékvizsgálathoz gyűjtöttek mintát kétközhálóval a Tisza-tó Tiszafüredi-Holt-Tisza nevű vízterületének homokos, parti régiójában (GPS: 47.625934, 20.734110). A kutatóhalászat során 22 csupasztorkú géb került elő, ami annak tükrében magas érték, hogy a mintavételi szakasz csupán egy 150 méter hosszú, meglehetősen nagy zavarásnak kitett part.

Kétközhálós mintavétel a Tisza-tó tiszafüredi tározóterén

   A nagynak mondható egyedsűrűséget magyarázhatja, hogy a holtmedret két öblítőcsatorna közvetlenül, egy pedig közvetetten, egy másik holtmedren keresztül is beköti az élő folyómederbe.

   Az előfordulási adatok alapján megállapítható, hogy a faj terjedése a Tisza-tóban is dinamikus. Valószínűleg már a többi medencében is jelen van, ennek igazolására azonban további vizsgálatok szükségesek.

Hivatkozás: Papp G., Juhász M., Hegedűs A., Ferincz Á. (2026): Csupasztorkú gébek (Babka gymnotrachelus) a Tisza-tó tározóterében. Halászat 119/7: 42.

 Szepesi Zsolt

 A csupasztorkú géb 2023-ban került elő a Tarna torkolati szakaszán (Jászjákóhalma 2 fkm, y720824 x243147), de feljebb (Jászdózsa 8 fkm és Tarnaörs 12 fkm) nem találtuk. A következő évben, azaz 2024-ben Zaránknál (18 fkm, y727087 x256559) és Tarnaméránál (25 fkm, y732813 x258848) is kimutattuk, 2025-ben pedig Kálnál (36 fkm, y739725 x266103) találtuk meg, de Kápolnánál (39 fkm, y739583 x269125) többszöri mintavétel során sem.

A Tarna Kálnál, 36 folyamkilométerre a torkolattól (Fotó: Szepesi Zsolt)

   A csupasztorkú géb két év alatt 34 folyamkilométert haladt a Tarnán felfelé, ami jóval kevesebb, mint amit a Tisza vízgyűjtőjén tapasztaltunk (21–26 fkm/év). Ellenben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mederesés 0,1 m/km-ről 1,3 m/km-re nőtt, azaz a vízsebesség növekedése lassíthatta le a terjedési sebességet.

   Összehasonlításul: a folyami géb (Neogobius fluviatilis) 2005-ben került elő a Tarnából, Kálnál 2011-ben fogtuk meg, azaz hat évre volt szüksége ugyanazon távolság megtételére, amit a csupasztorkú géb két év alatt tett meg.

A Bene-patakból fogott 39 milliméteres csupasztorkú géb (Fotó: Szepesi Zsolt)

   A Bene-patakból (tarnai torkolata a 19-es fkm-nél van) 2025-ben került elő, Nagyfüged felett (6 fkm, y730542 x263029) és Ludasnál (9 fkm, y730864 x265143), de Detknél (12 fkm y728368 x267272) nem találtuk. A Gyöngyös-patakból (4, 11, 15 fkm) és a Tarnócából (4, 9 fkm) többszöri mintavétel során sem sikerült kimutatni, bár nagy valószínűséggel mindkét vízfolyásban jelen van.

Hivatkozás: Szepesi Zs. (2026): A csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus) terjedése a Tarna vízrendszerében. Halászat 119/7: 42.