A Magyar Haltani Társaság (MHTT) az őshonos halfajok népszerűsítése érdekében 2011- től kezdve minden évben három jelöltet állít az Év hala cím elnyeréséért folyó versenyben, melyben a végső döntést az internetes szavazókra bízza. Előző számunkban a győztes vágótokról számoltunk be, most pedig a második szilvaorrú keszeggel és a harmadik helyezett paduccal foglalkozunk.

Szilvaorrú

   Aki egy oldalvonalán szintén ötvennél több kicsi pikkelyt viselő halnak csak az előrenyúló orrára, alsó állású szájára és nyúlánk alakjára figyel, a második helyezett szilvaorrú keszeget (Vimba vimba) könnyen összetévesztheti a hozzá hasonló „bronzérmes” paduccal. Az említett sajátosságokban tényleg közel áll egymáshoz ez a két faj, ám míg a paduc szájvonala alulról nézve szinte egyenes vonalú, a szilvaorrú keszegé U alakú.

   Arra is figyelhetünk, hogy míg a paduc farokalatti úszójában csak 8–12 elágazó sugár van, a szilvaorrú keszeg sokkal hosszabban elnyúló úszóját 17–22 ilyen támaszték merevíti. Ha még azt is észrevesszük, hogy ennek a halnak a hát- és farokúszója között a legfelső pikkelysor egy fűrészfogas élt alkot, akkor a tévesztés kizárt. Azt, hogy a neve miért szilvaorrú keszeg, nem kell magyarázni, elég ránézni egy élő példány előrenyúló kékes színezetű orrára. Egyébként ez a hal nem az apróságok közé tartozik, a horgászok hazai rekordfogása elérte a két kilogrammot.

Az áramláskedvelő szilvaorrú keszeg (Fotó: Sallai Zoltán)

   Érdekesség, hogy halunk eredetileg a félsós tengeröblökben volt honos, ám onnan a folyókba is fölvándorolt, ahol az idők folyamán kialakultak állandóan édesvízben élő populációi. Ezek évezredek óta élnek Közép- és Kelet-Európában, így tehát a faj hazánkban is őshonos, és folyóinkban jól, sőt a gyakoriságát nézve talán egyre jobban érzi magát.

A szilvaorrú keszeg hazai észlelései

   Szaporodásának főszezonja a tavasz, ezért április 15-től május 31-ig a fogása tilos, ám frissen kelt ivadékai – kisebb csapatokban – júliusig is megjelenhetnek. Ikráikat a meder kavicsos, sóderes részeire rakják, ezért ilyenkor a sodrottabb vizeket, főként a márnazónát keresik fel. Úgy tűnik azonban, hogy a duzzasztott folyószakaszoktól sem riadnak vissza, a Tiszának például a Tisza-tavi részén a tározótérben is megjelentek az ivadékai.

   A faj alsó állású szájából következik, hogy állati eredetű táplálékát – ami főként férgekből, rovarlárvákból, kisebb rákokból és puhatestűekből áll – a mederfenéken szedegeti, de kisebb arányban növényi anyagokat is fogyaszt. A vizeinkben általában csak mérsékelt gyakoriságú, ezért gazdaságilag nem nagy jelentőségű.

A vésettajkú

   A paduc (Chondrostoma nasus) teste megnyúlt, oldalról lapított, testmagassága kicsi. A feje se nagy, de tompa és kissé sötétebbre színeződő orra jól előrenyúlik. Porcos szája az orra alatt van, hasítéka oldalirányú és szinte egyenes vonalú. Szarubevonatú alsó ajka olyan éles, hogy azzal a vízalatti köveken, kavicsokon, növényi részeken, gyökereken megtapadó és a számára táplálékul szolgáló, főként fonalas algákból meg a köztük megbújó apró állatkákból álló élőbevonatot könnyedén legyalulja. Erre utalva nevezte Herman Ottó vésettajkú paducznak 1887-ben megjelent munkájában, A magyar halászat könyvében, és a faj tudományos neve is a jellegzetességekre utal. Görögül ugyanis a chondros porcot, a stoma szájat jelent, a latin nasus szó pedig magyarul: orr.

A vésett ajkú és nagy orrú paduc (Fotó: Sallai Zoltán)

   Külcsínhez hozzájáruló ezüstös pikkelyei aránylag kicsik, számuk az oldalvonalon 52 és 66 között változhat, de többnyire 60–63, és ebbe a képünkön számolható 62 pontosan beleillik. Az idősebb példányok úszói szépek, általában piroslóak. A hát- és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú, a viszonylag nagyméretű farokúszó pedig mélyen bemetszett. Nagyra nőtt példányai nem gyakoriak, de a hazai horgászrekord kissé még a 3 kilót is
meghaladta.

A paduc hazai elterjedése

(A térképek forrása: Harka & Sallai: Magyarország halfaunája c. könyve, 2025)

   Áramvonalas testformájából következtetni lehet rá, hogy ez a faj a folyók felsőbb, erősebb sodrású szakaszait kedveli. Ahol a nagyobb vízfolyások hegyi és alföldi szakasza között fokozatos az átmenet, ott különösen gyakori, mert ikráit szívesen rakja a meder sodrottabb részeit borító öklömnyi kavicsokra, ahol azok megtapadnak. Ebből adódóan a folyók ilyen szakaszai a paduczóna nevet kapták. A Tisza országhatáron kívüli részén ez a hegylábaktól lefelé tart, és a Tiszabecs–Tiszacsécse közti rövid folyószakasz még nálunk is ebbe a zónába sorolható. Ám kisebb arányban megtalálható a lejjebb lévő márnazónában, és még az alföldi dévérzóna erősebb sodrású szakaszain is előfordul.

   Áprilisban és májusban a paduczónában nagyon gyakori, és a lejjebb eső márnazónában se ritka, mivel ekkor van az ívásuk, tehát érthető, hogy a fogásuk április 15-től május 31-ig tilos. Az év többi részében a 20 centisek és az ennél nagyobbak foghatók. Húsa ugyan szálkás, de jól átsütve finom, ízletes. Folyóvizeinkben a nagyobb példányok sem ritkák, így ez a halunk gazdasági szempontból is némileg jelentősebb, így a horgászok jelentős részével együtt kívánhatjuk, hogy érezze jól magát minálunk.

Hivatkozás: Harka Á. (2026): A 2026-os Év hala verseny második és harmadik helyezettje. Halászat 119/6: 28–29.