Pfeifer Rikárd, Udvari Zsolt

   A Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség (RDHSZ) a 2026. január 23–24-i hivatásos halőri területbejáráskor a XXX-as (Harmincas) csatorna gyorsabb folyású ürbői szakaszán felriasztott egy jelentős csapat nagy kárókatonát (Phalacrocorax carbo), melynek egyedei a csatornán táplálkoztak és menekülés közben temérdek halat ráztak ki a torkukból. A helyben zsákmányolt és frissen visszaöklendezett halak egy kisebb részét sikerült hivatásos halőreinknek kiszedni a vízből és a parti növényzetből. Ezeket átvizsgálva három balin, egy dévérkeszeg, egy vörösszárnyú keszeg, egy compó, egy süllő és egy ezüstkárász adult egyedeit azonosították, de mellettük egy a vízre nézve új halfaj előfordulását is sikerült igazolnunk, ugyanis a kárókatonák táplálékában nagytestű jászkeszegek is szerepeltek.

Kormoránok által kiöklendezett jászkeszegek a XXX-as csatornából (Fotó: Pfeifer Rikárd)

A talált jászkeszegek testtömege, hossza, megkerülési helye és ideje:
1. egyed
   730 g testtömeg, 32,5 cm standard testhossz, (47°116120 és 19°165839, 2026. 01. 23.);
2. egyed
   705 g testtömeg, 32,5 cm standard testhossz, (47°114441 és 19°167019, 2026. 01. 23.);
3. egyed
   690 g testtömeg, 32,0 cm standard testhossz, (47°112528 és 19°168626, 2026.01.24.);
4. egyed
   1135 g testtömeg, 36,0 cm standard testhossz, (47°111462 és 19°168542, 2026.01.24.).

   Az RDHSZ e vízterületen rendszeresen végez halőri ellenőrzéseket, de az elmúlt negyedszázadra visszatekintve hivatásos halőreink sem az Északi-övcsatornán, sem a XXX-as csatornán nem találtak jászkeszeget, se a horgászfogások átvizsgálásakor, se a horgászversenyek fogási eredményében. E reofil halfaj terjedésében szerepet játszhat a „Vizet a tájba!” program, aminek következtében a Duna–Tisza közén lévő csatornák vizének hozama és sebessége megnövekedett. Fenti környezeti hatások miatt e vízfolyáson a jászkeszeg további észak–déli irányú terjedésére is számítani lehet Bács-Kiskun vármegye felé.

Hivatkozás: Pfeifer R., Udvari Zs. (2026): Jászkeszegek (Leuciscus idus) a Duna–Tisza közi XXX-as csatornából. Halászat 119/2: 11.

Papp Gábor, Juhász Máté, Harka Ákos

   A vízigények teljesítése után a tél beköszöntével a Tiszafüredi öntöző főcsatorna kezdeti szakaszán a víz szintje erősen lecsökken. Ilyenkor az ún. csendesítő medencében halak rekednek, melyek segítség nélkül elpusztulnának. A korábbi tapasztalatokból tudjuk, hogy közöttük védett és fokozottan védett fajok egyedei is lehetnek, ezért 2025-ben is halmentést szerveztünk a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság munkatársainak közreműködésével.

   A művelet során lementünk a műtárgy aljába, és kis szembőségű kétközhálóval fogtuk ki a csapdába került halakat, melyeket halőrök szállítottak el és juttattak vissza a Tiszába. Az adatok összesítése után kiderült, hogy 19 halfaj 1550 egyedét mentettük meg, melyek között volt több védett is. A legnagyobb értéket a védett halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi) 126 egyede jelentette, melyek egyenként tízezer forintos természetvédelmi értékkel bírnak. Előkerült egy védett széles durbincs (Gymnocephalus baloni) és öt szintén védett selymes durbincs is (Gymnocephalus schraetser), melyek természetvédelmi értéke egyedenként ötvenezer forint.

Halmentők a csendesítő medence alján

   Már az eddig felsorolt halak értéke is meghaladja a másfél millió forintot, de ehhez még hozzájön azoknak az egy- és kétnyaras halgazdálkodási jelentőséggel bíró halfajoknak az értéke, melyek egyedeit megtaláltuk a műtárgyban. A keszegfélék mellett előkerült egy harcsa, 27 balin, 36 süllő, 23 kősüllő és 19 sügér. A nálunk ritkaságnak számító domolykó mellett kimentettük még az egyre gyakrabban előforduló szilvaorrú keszegnek négy és a jászkeszegnek egy példányát. A Tiszába visszatelepített állomány természetvédelmi és halgazdálkodási értéke együttesen mintegy 1 650 000 forintot tesz ki.

   Érdekességként megemlítjük, hogy a halmentés során előkerült a csupasztorkú géb is (Neogobius gymnotrachelus), melyet ősszel mutattunk ki elsőként a Tisza-tóból. Most, hogy a faj bekerült a térség öntözőcsatorna-hálózatába, a környező kisebb vizekben és halastavakban is számítani lehet a megjelenésére.

Hivatkozás: Papp G., Juhász M., Harka Á. (2026): Halmentés a Tiszafüredi öntöző főcsatorna csendesítőjéből. Halászat 119/2: 10.

Wilhelm Sándor

   Fenti címmel egy hézagpótló könyv jelent meg Patkó Ferenc székelyudvarhelyi nyugalmazott biológiatanár tollából a Top Invest kiadó gondozásában. Nagyon fontos könyv, hiszen Romániában eddig nem jelent meg magyar, de román nyelven sem olyan kiadvány, amely ennyire részletesen taglalja ezt az aránylag kevésbé ismert állattörzset.

A könyv borítólapja

   A könyv elején a szerző érzékletesen mutatja be, hogy miként lett belőle a puhatestűekkel foglalkozó malakológus. Az is kiderül, hogy gyűjteményének többsége olyan fajokat tartalmaz, amelyeket hazai és külföldi kirándulásai, tanulmányútjai során gyűjtött össze, s a begyűjtött anyagot lakásán őrzi, ahol szívesen bemutatja minden érdeklődő látogatónak. Az anyag többsége nem távoli tengerekből, kontinensekről származik, hanem olyan hazai vagy aránylag közeli területekről, ahova a közönséges földi halandó is eljuthat, s ez azért fontos, mert a begyűjtött példányokat a könyv ábrái és leírásai segítségével meg is lehet határozni.

   Biológus mivoltát nem letagadva saját rajzaival illusztrálva bemutatja a puhatestűek törzse hét osztályának belső felépítését, amely alapvető hasonlóságokat mutat, annak ellenére, hogy külső képük még csak nem is hasonlít egymásra (gondoljunk csak a csigákra, kagylókra, vagy éppen a tintahalakra).

   A könyv gerincét a szerző gyűjteményében megtalálható fajok bemutatása adja. A 155 bemutatott faj közül 15 már kihalt, 140 viszont jelenleg is élő. Ezek közül 85 csiga, 49 kagyló, 2 bogárcsiga, 1 agyarcsiga és 3 fejlábú képviselteti magát. Minden bemutatott fajhoz fénykép és a jellegzetességeik rövid leírása tartozik, valamint az elterjedési területük említése, amelyet térkép is illusztrál. Mivel a szerző a könyvet a saját költségén adta ki, az megrendelhető a patko.f.ferenc@gmail.com ímélcímen. Az ára 70 Ron vagy 4900 Ft.

Hivatkozás: Wilhelm S. (2026): Egy új könyv: PUHATESTŰEK – MOLLUSCA. Halászat 119/2: 9.

Ferincz Árpád, Hegedűs Anna

   Ennek az idegenhonos fajunknak az első hazai példányát 1956-ban fogták a Duna budapesti szakaszán. Az elmúlt évtizedekben a folyam Százhalombatta feletti szakaszához kapcsolódó kisvízfolyások némelyikében tömegessé vált. Emellett lassú, hosszirányú terjedést mutat napjainkban is, amelyet a 2024-es Paks és Baja közötti előfordulási adatok bizonyítanak.

A Szent László-patakból fogott tüskés pikók egyike (Fotó: Ferincz Árpád)

   2025. július 9-én az NBmR protokollja szerint halállomány-felmérést végeztünk Martonvásár határában a Szent László-patakon. Ezen a Dunától folyás szerint hozzávetőleg 20 km-es távolságra lévő helyen (EOV X: 631018; Y: 218040) egyebek mellett két felnőtt tüskés pikót is sikerült fognunk. A fogás azért érdekes, mert 2019-ben ugyanezen a mintavételi ponton a faj még nem volt kimutatható.

Hivatkozás: Ferincz Á., Hegedűs A. (2026): Tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) a Szent László-patakból. Halászat 119/2: 9.

Nyeste Krisztián

   Zsichla István azt a hírt töltötte fel 2025. szeptember 13-án a „Pergető horgászok – CSAK PERGETŐKNEK!!!” nevű Facebook-csoportba, hogy egy adult kecsegét fogott. A példányról azt is sikerült kideríteni, hogy a Nagy-éri-csatorna (más néven Fűzvölgyi-csatorna) kezdeti, szalkszentmártoni szakaszán lévő zsilip alvizén akadt horogra (geokoordináták: 46.941499, 19.078410).

A Nagy-éri-csatornából fogott kecsege (Czinder Viktor fotója alapján)

   A Nagy-éri-csatorna egy régebbi Duna-ág maradványa, amely Szalkszentmárton határában a Kiskunsági-főcsatornából ered, és napjainkban elsősorban öntözőcsatornaként funkcionál. A fajnak e csatornabeli korábbi előfordulásáról nem találni publikus adatot, de a Kiskunsági- főcsatorna hasonló nevű Facebook-csoportjában két 2024. évi kecsegefogásról is olvasni lehet. Ezek egyike az esztergomi Duna-szakaszon betelepített jelölt egyed volt, és ez az újabb példány is a Dunából kerülhetett a Kiskunsági-főcsatornába, majd onnan a Nagy-éri- csatornába.

   Habár leggyakoribb tokfélénk elsősorban nagyobb folyóinkban él, az utóbbi évek adatai arra utalnak, hogy a folyókkal közvetlen összeköttetésben álló kisebb vízfolyásokba is rendszeresen beúszik. Áramláskedvelő fajként nem meglepő, hogy a különböző zsilipek és műtárgyak alvízi szakaszain talál megfelelő életfeltételeket, de valószínűleg ezeken az élőhelyeken is többnyire csak átmenetileg tartózkodik. Ennek pontos megállapításához célzott és hosszabb távú monitorozások szükségesek. Ám ez a fogási adat is bizonyítja, hogy a horgászoknak fontos szerepük lehet a halfajok elterjedésének a megismerésében.

Hivatkozás: Nyeste K. (2026): Kecsege (Acipenser ruthenus) a Nagy-éri-csatornából. Halászat 119/2: 9.

Metzker Krisztina, Kriska György, Nyeste Krisztián

   Egy folyó természeti értékét számos tényező határozza meg, ezek közül az egyik legfontosabb az, milyen élőhelyet biztosít a benne és körülötte élő fajoknak. A Nagy-Sárrét vízrendezése során kialakított Hortobágy–Berettyó gazdag élővilága évről évre tartogat meglepetéseket mindazoknak, akik figyelemmel kísérik a folyó változásait.

    Augusztus első napjaiban a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetségének halőrei esti szolgálatuk közben különleges jelenséget észleltek: a vízfelszín felett hatalmas tömegben repkedő rovarokat, amelyek a lámpák fénye felé húzódtak. A megfigyelések és felvételek igazolták, hogy a védett dunavirág rajzása kezdődött meg a Nagykunsági-főcsatorna torkolatánál, Mezőtúr közelében. Ez különösen érdekes, hiszen hazánkban a faj tömegrajzásai leginkább a Duna mentén ismertek, innen ered közismert elnevezése is.

   A dunavirág a tiszavirághoz hasonlóan védett kérészfaj, amely a kérészek rendjébe tartozó dunavirágfélék (Polymitarcidae) családjának egyetlen hazai képviselője. Felmerül a kérdés, miként jelenhetett meg e kérészfaj ilyen távoli helyen eredeti élőhelyétől. A Nagykunsági- főcsatorna a Tisza vizét vezeti a Hortobágy-Berettyóba. Bár a Tiszában már kimutatták a dunavirág lárváit, ott az alacsony egyedszámuk miatt eddig nem alakult ki tömegrajzás. A Körösökből azonban szintén ismert a faj, így valószínűbb, hogy onnan érkezett.

Egy kirepült hím dunavirág (Fotó: Metzker Krisztina)

   A lárvák fejlődéséhez kavicsos meder szükséges, de agyagos padokban is megtalálták már, a tiszavirág lárváival együtt. A Tiszában ezek az élőhelyek ritkák, ezért rajzásai csak bizonyos szakaszokon figyelhetők meg. A Körösökben és a Hortobágy–Berettyóban azonban gyakrabban fordul elő kavicsos aljzat, ami kedvez a dunavirág megtelepedésének. Az észlelés helyszíne, azaz a Hortobágy–Berettyó és a Nagykunsági-főcsatorna találkozása, mindössze 15 kilométerre van a Hármas-Körös összefolyásától. A tömeges megjelenést fokozhatja, hogy a csatornán keresztül nagy vízmennyiség érkezik a folyóba, a helyiek által „Zubogónak” nevezett torkolat alatti szakaszon pedig a víz sebessége is megnő.

   A dunavirág lárvái április közepén kelnek ki az előző évben lerakott petékből, és július végén–augusztus elején az időjárástól, a vízhőmérséklettől és a vízállástól függően, rajzanak ki. A nőstények rendszerint a folyással szemben repülnek, mielőtt a petéiket lerakják a vízbe, de tömeges rajzás idején oldalirányban is eltávolodhatnak a folyótól. Ezt fokozhatja a fényszennyezés, hiszen a mesterséges fényforrások erősen vonzzák őket. Gyakran utak fölé is
kirepülhetnek, mert az aszfalt a vízfelszínhez hasonlóan ver vissza poláros fényt, így megtéveszti a rovarokat. Emiatt sajnos sok pete nem kerül a vízbe. Az is elképzelhető azonban, hogy ez nem tévút, hanem természetes kolonizációs stratégia: amikor egy folyó eltartóképessége eléri a maximumot, a populáció új vizes élőhelyek felé terjeszkedik. Ez magyarázhatja a most megfigyelt, 2018 óta nem tapasztalt nagy eltávolodásaikat a kikelési helyeiktől.

   Elméletileg makrogerinctelen-mintavétellel is kimutatható a faj lárvája, a rajzás azonban sokkal biztosabb jelzés. A hímek – amelyek két, míg a nőstények három faroknyúlvánnyal rendelkeznek – nem távolodnak el a rajzás helyszínétől. Ha tehát vízfelszín felett hímeket látunk, biztosra vehetjük, hogy a közelben lárvák fejlődtek.

   A dunavirágrajzás alapfeltétele a peték és lárvák megléte, a jó ökológiai állapot és a háborítatlan kavicsos aljzat. Ha ezek adottak, a következő években is számíthatunk erre a különleges természeti jelenségre.

A rajzás idején vízbe hulló peték és elpusztult rovarok bőséges táplálékot jelentenek a halaknak. Az ivadékok számára a kérészpeték könnyen hozzáférhető, tápláló eleséget biztosítanak. A keszegfélék nagy mennyiségben fogyasztják az elhullott rovarokat, így gyorsabban gyarapodnak. A ragadozóhalak (pl. süllő, balin, csuka) közvetetten profitálnak, hiszen zsákmányhalaik ilyenkor jól táplálkoznak és tömörülnek, az omnivor fajok pedig közvetlenül fogyasztják a vízfelszínre hulló rovarokat, ami fontos kiegészítő táplálék a nyári időszakban. Összességében a dunavirág megjelenése időszakos, de rendkívül jelentős táplálékcsúcsot jelent a folyó halfaunája számára. Ez javítja a halak kondícióját és állományuk egészségi állapotát. A rajzás tehát nemcsak lenyűgöző természeti látványosság, hanem a folyó ökológiai egyensúlyának is fontos eleme.

Hivatkozás: Metzker K., Kriska Gy., Nyeste K. (2026): A dunavirág (Ephoron virgo) rajzása a Hortobágy–Berettyón. Halászat 119/2: 8.

Harka Ákos

A Magyar Haltani Társaság 2024. szeptember 6-án egy fotóval együtt beküldött kérdésre adott választ a honlapja „Mit fogtam?” oldalán. Alább – a beküldő neve nélkül – felidézzük a kérdést és a válasz lényegét.

   „A képen látható halat a Tisza-tónál 2024. augusztus 25-én fogta a fiam, csontival, a Kormorán kikötőnél. A halat a fotó után visszaengedtük a vízbe. Véleményem szerint egy csupasztorkú géb. Amennyiben jól tudom, még nem jelentették a megjelenését erről a helyről.” Üdvözlettel: - Aláírás –

A halról beküldött fénykép (folyami géb)

A válaszból csak néhány mondatot idézünk, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a fiú által fogott hal nem csupasztorkú géb volt:

   „A száj hasítéka ferde, a szájszöglete a hátsó orrnyíláson túlér, de a szem elejének vonalát nem éri el, a test oldalának középvonalát egy vaskos, szaggatott részekből álló sötét sáv díszíti, valamint a kopoltyúfedőt és a tarkót is apró pikkelyek borítják, ami alapján a hal egy folyami géb (Neogobius fluviatilis). … A csupasztorkú gébet a Tisza-tóból egyelőre nem mutatták ki” …

Ám ennek ellenére 2024. október 21-én egy olyan álhír jelent meg erről a Szol24.hu honlapján, amely egy csupasztorkú gébet bemutató fényképpel illusztrálva a faj Tisza-tavi megjelenéséről számol be. Ebből – a szerző neve nélkül – idézünk néhány mondatot, melyek hamis részeit kövér dőlt betűkkel emeljük ki:

(A csupasztorkú géb, melyről kiderült, hogy a lengyel Bug folyóból származik.)

(The image created by ©  Yuriy Kvach )

   „A Magyar Haltani Társaság (MHTT) nemrég megerősítette egy eddig a Tisza-tóban nem észlelt idegenhonos halfaj, a csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus) jelenlétét.
A felfedezés egy horgász és fia nevéhez fűződik, akik augusztus 25-én a Tisza-tó tiszafüredi Kormorán kikötőjénél egy szokatlan halat fogtak. A biztos azonosítás érdekében fényképet küldtek a Magyar Haltani Társaságnak, amelynek szakértői megerősítették, hogy a kifogott példány valóban egy csupasztorkú géb volt. …
   A faj magyarországi terjedése az elmúlt években folyamatos volt. … 2023-ra eljutott Szolnokig és Csataszög közelébe, most pedig elérte a Tisza-tavat is. Az MHTT szakértői szerint a csupasztorkú géb terjeszkedése továbbra is töretlen, és várhatóan folytatódni fog a Tisza-tó irányába.”

   Az utolsó mondat tartalmilag és formailag is szinte teljesen azonos az MHTT igazi válaszával, és itt is ellentmond a cikk tartalmának, ugyanis jelzi, hogy a csupasztorkú géb Tisza-tavi megjelenése 2024-ben csak várható volt. A faj bizonyított megérkezéséről csak ugyanennek a lapszámnak a Magyar Haltani Társaság hírei rovatában található meg az első tényleges és igaz bejelentés. Talán nincs is olyan nehéz helyzetben a faunisztika, ahogyan a szakértők gondolják, ha valaki egy elhibázott ötlet alapján még álhírt is képes íratni.

Hivatkozás: Harka Á. (2025): Egy halfaunisztikai álhír. Halászat 118/4: 28.

Harka Ákos

Bevezetés

   A Magyar Tudomány a Magyar Tudományos Akadémia havi folyóirata, amely közérthető írásokat közöl a tudomány minden területéről, kiemelve a legnagyobb érdeklődésre számot tartó témákat. Ennek a havilapnak a 2025. 09. 12.-i online számában jelent meg Páll-Gergely Barna és Csabai Zoltán Határozási krízis: lejtmenetben az állatvilággal kapcsolatos tudásunk című dolgozata (Páll-Gergely, Csabai 2025). E szakcikk összefoglalójában ez áll: „Magyarország élővilága nemzeti kincs, ismerete, kutatása kiemelt kötelességünk. Joggal lehetünk büszkék a magyar faunistákra és taxonómusokra, akik az elmúlt 100–150 évben a ma ismert szintig feltárták a hazai állatvilágot, és munkájuknak köszönhetően a világ legalaposabban feltárt faunájú országai közé tartozunk. A taxonómia és faunisztika tudományágai azonban a hanyatlás jeleit mutatják. Egyre kevesebb elterjedési adatot publikálunk hazánk állatvilágáról, egyre kevesebben értenek egyre kevesebb állatcsoporthoz.”

   Mielőtt a szerzők rátérnének a hanyatlás ismertetésére a faunisták tevékenységét is tisztázzák: „A faunista egy adott földrajzi terület faunalistáját készíti el általa pontosan meghatározott (azonosított) egyedek alapján. Egy vagy néhány élőlénycsoportra nézve behatóan ismeri egy adott ország vagy biogeográfiai régió fajait, azok elterjedését, gyakoriságát, legtöbbször életmódját és ökológiai igényeit, valamint a vizsgálatának módszereit. Térképeket készít az adott területen élő fajok elterjedéséről, új adatokat közöl és azt is publikálja, ha eddig az adott országból vagy régióból addig még ismeretlen előfordulású fajra (úgynevezett „faunára új fajra”) bukkant.”

A hazai faunakutatás alakulása

   Páll-Gergely Barna és szerzőtársai közel 30 kutató bevonásával megállapították és 2024-ben publikálták is, hogy a magyar faunából 2020-ig 35 912 fajt írtak le a kutatók (Páll-Gergely et al. 2024). Ezek 23,93%-ának még három vagy több magyar szakértője van, 33,53%-ának azonban már csak egy vagy kettő, 42,54%-ának pedig napjainkban már egyetlen hazai szakembere sincs. Ráadásul a meglévők közül már sokan időskorúak, a fiatalok száma pedig rendkívül alacsony, ami a jövőre nézve igen lehangoló. A publikációk számaránya kissé kedvezőbb. Habár a magyar fauna 37,6%-áról még sosem jelent meg összefoglaló leírás, 62,4%-áról már készült monográfia vagy határozókönyv (1. ábra), és ezek elősegítették hazánk pozitív megítélését.

1. ábra. A faunakutatók és a faunisztikai közlemények helyzete

Forrás: Páll-Gergely et al. 2024

   A helyzet azonban romlik, a faunisztikai kutatások intenzitása az utóbbi időkben már nálunk is csökken. Ez tükröződik a publikációk számában, amely az 1970-től 2020-ig terjedő időszak faunisztikai tárgyú tudományos dolgozatait foglalja magában. Páll-Gergely és munkatársai 4343 publikációt listáztak (Páll-Gergely et al. 2024), amelyek közül 1399 vízi, 3300 pedig szárazföldi állatok adatait közölte, 356 publikációt pedig mindkét csoportba besoroltak, mert vízi és szárazföldi fajokra vonatkozó adatokat egyaránt közreadtak. Az évenkénti adatok sorrendjét nézve jól kitűnik, hogy 1970-től 2002-ig növekvő, ám ettől kezdve rohamosan csökkenő tendenciát tükröz a publikációk száma (2. ábra).

2.  ábra. A vízi és szárazföldi faunára vonatkozó publikációk száma

Forrás: Páll-Gergely et al. 2024

   Mindezek alakulása érthető, hiszen az utóbbi időben a faunisztika presztizse jelentősen visszaesett. Ennek oka részint az, hogy a magyar kutatóktól angol nyelvű külföldi publikálásokat várnak a fölötteseik és foglalkoztatóik, viszont a külhoni periodikák a más országbeli faunisztikai eredmények iránt kevéssé érdeklődnek. Emellett a hazai védett területek pár évtizeddel ezelőtti zoológiai feltárását követően kevesebb anyagi forrás jut a faunisztikai vizsgálatokra, ugyanis ma már sok esetben csak az Európai Unió Natura 2000-es fajaira vonatkozó adatokra van igény. Pedig gyors változásoknak vagyunk tanúi. Egyes új fajok nemcsak megjelennek, hanem túlszaporodva az őshonos fajokat visszaszoríthatják, sőt olykor el is tűntethetik. Akadna tehát mit kutatni és publikálni, de a kutatók számára ez önmagában nem elég vonzó.

Hazai halfaunisztika

   A magyarországi halfaunisztikai kutatások történetét valójában a Johann Jakob Heckel – vagy magyaros nevén Heckel Jakab – 1847-ben megjelent dolgozatával kellene kezdeni (Heckel 1847), de cikkünk most csak az újabb időkről számol be. Arra azonban utalunk, ami ezeknek az 1960-as évekig folyó faunavizsgálatoknak köszönhető, nevezetesen arra, hogy helyet kaptunk a világ e tekintetben legalaposabban feltárt országainak sorában. A korai időszakot követően azonban – 1960 és 1980 között – a már említett okok miatt nálunk is erős visszaesés történt.

   A halfaunisztikai szempontból is leromlott állapotból a Fővárosi Állat- és Növénykert akváriumának 1979. évi megnyitása segített kilábalni. Az akváriumokba ugyanis a korábbiaknál sokkal több hazai halfajt kívántak begyűjteni (Botta et al. 1980), a gyűjtési adatok közreadását pedig az Állattani Közlemények és a Halászat is vállalta a további évek során. A helyzetet tovább javította, hogy 2005-ben megalakult a Magyar Haltani Társaság (MHTT), melynek céljai közt fontos szerepet tölt be a teljes Kárpát-medence természetes vizeinek halfaunisztikai, ökológiai és természetvédelmi kutatása, valamint a magyar haltani szaknyelv ápolása és az ismeretterjesztés ösztönzése.

   Ennek köszönhetően az MHTT által létrehozott és a 2007. évi kezdéstől 2022-ig évente megjelenő Pisces Hungarici 16 kötetében, valamint a 2025-ben várható 17. számában összesen 122 Kárpát-medencére vonatkozó halfaunisztikai dolgozat jelenik meg, ami a 257-es teljes cikkszámnak közel felét, azaz 47,5%-át teszi ki.

   Miként a 3. ábra mutatja, a Pisces Hungarici köteteiben napvilágot látó faunisztikai cikkek száma 5 és 10 között mozog. A kissé hullámzó adatsor enyhe lejtést mutat, de ebből jelentős és határozott hanyatló tendencia nem tűnik ki. Kétségtelen, hogy a faunisztikai tárgyú cikkek írása ma már kevésbé vonzó, de ha a szakdolgozatírók és PhD-hallgatók tanácsadó mentorai a természetes vizeken más céllal folytatott gyűjtések faunisztikai eredményeit is publikáltatják, akkor azok az adatok nem tűnnek el nyomtalanul. A kutatótársak publikációi mellett ennek is köszönhető, hogy a Pisces Hungarici cikkeinek közel a fele halfaunisztikai tárgyú.

3. ábra. A Pisces Hungarici-ben 2007-től megjelenő halfaunisztikai cikkek száma.

   Az évente megjelenő szakcikkek mellett azonban – a Halászat című szaklap szerkesztőbizottságának köszönhetően – egy másik területen is eredményeket tud felmutatni a halkutatás. A lap számaiban ugyanis rendre megjelenik egy olyan rovat, amelynek címe A Magyar Haltani Társaság hírei, és az ebben közzétett rövid kishírek többsége valamilyen érdekes halfaunisztikai észlelésről számol be. A 4. ábra jól mutatja, hogy az évente 5 és 25 között változó híradások számbelileg ugyan hullámzó képet adnak, de egészében nézve emelkedő tendenciát mutatnak, és ez örvendetes.

4. ábra. A Halászat folyóiratban évenként megjelenő halfaunisztikai kishírek száma

   Halfaunisztikai tárgyú cikkek természetesen előfordulnak számos más hazai kiadványban is, itt azonban most csak azok kerültek említésre, amelyek megjelenése a Magyar Haltani Társasághoz kötődik. Részben ilyennek tekinthető Harka Ákos és Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című kötetének a második, módosított és bővített kiadása is, amely a közelmúltban jelent meg (Harka, Sallai 2025), és amelynek nyomdai előkészítésébe besegített a társaság. Wilhelm Sándornak, a Pisces Hungarici szerkesztőbizottsági tagjának nemrég megjelent cikke (Wilhelm 2025) a kötetnek számos pozitív vonását sorakoztatja fel, melyek közül kettő ide is illik.

   Egyik szerint a könyv nagy értéke, hogy szerzői a saját adataikon túlmenően az utóbbi 5 évtized minden elérhető forrásmunkáját  felhasználják, így az is érthető, hogy az irodalomjegyzéke kereken 40 oldalt tesz ki. A másik pedig azt emeli ki, hogy ezeken túlmenően a kötet tartalmazza a haltani kutatótársaktól megkapott gyűjtőlisták és a horgászok fotóval igazolt fogási adatait is, így ezeknek köszönhetően egyedülállóan komplett képet tud adni a magyar halfaunáról.

Irodalom

Botta István, Keresztessy Katalin, Neményi István (1980). Faunisztikai és akvarisztikai tapasztalatok az édesvízi akváriumok üzembehelyezésével kapcsolatban. Állattani Közlemények 67, 33–42.

Harka Ákos, Sallai Zoltán (2025). Magyarország halfaunája. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Vaskos Csabak Bt. Békésszentandrás, pp. 351.

Heckel Jakab (1847). Magyarország édesvízi halainak rendszeres átnézete, jegyzetekkel s az új fajok rövid leírásával. Fordította s a tudomány újabbkori haladásával bővítette Chyzer Kornél. A magyar orvosok és természetvizsgálók VIII. nagygyűlésének évkönyve. 1847, 193-216.

Páll-Gergely Barna (2018). Szemléletváltás szükséges a taxonómia és szisztematika viszonyáról és meghatározásáról. Magyar Tudomány, 179/7, 1083–1093.

Páll-Gergely, Barna et al. (2024). Identification Crisis: A Fauna-Wide Estimate of Biodiversity Expertise Shows Massive Decline in a Central European Country. Biodiversity and Conservation, 33, 3871–3903. https://doi.org/10.1007/s10531-024-02934-6 .

Páll-Gergely Barna, Csabai Zoltán (2025). Határozási krízis: lejtmenetben az állatvilággal kapcsolatos tudásunk. Magyar Tudomány, 86/9 (2025), 1675–1683.

Wilhelm Sándor (2025). A Harka Ákos és Sallai Zoltán által 20 éve írt Magyarország halfaunája című könyv második, átdolgozott és bővített kiadásának bemutatása és értékelése. Pisces Hungarici 17: e2506.

Hivatkozás: Harka Á. (2025): A faunisztika hazai helyzete és a halfauna-kutatás eredményei. Halászat 118/4: 26–28.

Metzker Krisztina

Kölcsey Ferenc a Himnuszunkat 1823. január 22-én írta le, és 1989 óta ez a napot ünnepeljük a Magyar Kultúra Napjaként. Ilyenkor általában az irodalom, a zene és a művészetek hazai alkotói és alkotásai kerülnek elénk, a tudományok képviselőiről és eredményeiről azonban nemigen esik szó. Pedig kultúránk szerves részét képezi mindaz a megfigyelő és leíró tevékenység is, amely összekapcsol bennünket természeti környezetünkkel. A Kárpát-medence vízrajzi adottságai meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a történelem során a halak nemcsak gazdasági, hanem kulturális és tudományos jelentőségűvé is váltak.

A halak leírása már a magyar nyelvű tudományosság korai formáiban megjelent. Polihisztorok, orvosok, tanítók és halászok készítettek feljegyzéseket a hazai halak élőhelyéről, viselkedéséről és rendszertani helyéről. Ezek a munkák nem pusztán adatgyűjtések voltak, hanem hozzájárultak a szaknyelv kialakulásához is. Ekkor születtek meg halaink legszebb, gyakran életmódjukra utaló nevei. A leírások túlmutattak az egyes fajokon: dokumentálták a táj változásait, az emberi beavatkozások következményeit és az ezekből fakadó ökológiai folyamatokat.

A 20. században a halakkal foglalkozó tudomány, az ichtiológia - vagy magyar nevén haltan – önálló kutatási területté vált Magyarországon. Egyetemi tanszékek, kutatóintézetek, valamint természetvédelmi és civil szervezetek kezdtek rendszerszintű munkába a hazai halfajok felmérése és védelme érdekében. A halakról szóló tudományos írások így egyszerre szolgálták az ismeretterjesztést, az oktatást és természeti örökségünk megőrzését.

Ivadékvizsgálat a Tisza-tavon

A Magyar Kultúra Napján mindez arra emlékeztet, hogy a kultúra nem csupán esztétikai és irodalmi, hanem ismeretelméleti örökség is. A halakról való pontos megfigyelés, leírás és dokumentálás a magyar tudományos gondolkodás szerves része, amely hidat teremt természet és az ember, múlt és a jövő között. E hagyomány ápolása ma is időszerű, mert vizeink és élővilágunk megőrzése csak a tudás továbbadásával lehetséges.

Sallai Zoltán, Juhász Péter

   A Kis-Rába maximum 8 méteres mederszélessége és 1,8 méteres legnagyobb vízmélysége kevésbé alkalmas az elektromos kece alkalmazására. Mindezek ellenére úgy gondoltuk, hogy adhat több információt a halfauna összetételéről, ha használatba vesszük. Répcelaknál, a Keszeg-ér kiágazásánál legutóbb 2021-ben fogtunk egy fokozottan védett német bucót (Zingel streber), melyről 2022-ben számoltunk be a Halászat hasábjain. Ugyanezen a mintaszakaszon (Y230793; X499333) 2024. november 8-án újra siker koronázta próbálkozásunkat.

A Kis-Rábából Répcelaknál fogott széles durbincs (Fotó: Sallai Zoltán)

   A zsákmány átvizsgálásánál a folyóvizeinkben jelentősen megritkult védett széles durbincs (Gymnocephalus baloni) egy egyede, valamint a fokozottan védett magyar bucó (Zingel zingel) egy juvenilis példánya került a kezünkbe. A fotók elkészítését követően mindkettőt visszaengedtünk éltető közegükbe.

Hivatkozás: Sallai Z., Juhász P. (2025): Széles durbincs (Gymnocephalus baloni) és magyar bucó (Zingel zingel) a Kis-Rábából. Halászat 118/4: 16.