A Magyar Haltani Társaság a természetes vizek haltani vizsgálatával foglalkozó kutatók, valamint a velük összefogó, vizeinkért és halainkért tenni akaró személyek közös szervezete. Társaságunk célja a Kárpát-medencei természetes vizek halaira irányuló faunisztikai, ökológiai, természetvédelmi és halászati kutatások ösztönzése, az eredmények és tapasztalatok közkinccsé tétele, a természetes vizek halállományának megóvása és jobbítása. Feladatunknak tekintjük továbbá a témával kapcsolatos ismeretterjesztő munkát, valamint a kulturális hagyományok és a magyar haltani szaknyelv ápolását.

Hírek

A lápi póc (Umbra krameri) stabil állománya a Rába Sárvár melletti holtmedrében

Takács Péter, Bakos Botond

   A vízrendezések és az inváziós fajok térnyerése miatt a lápi póc Kárpát-medencei állományai a 20. század végére jelentősen megfogyatkoztak. Ráadásul e fokozottan védett közép-dunai endemizmus korábbi jelentős nagyságú elterjedési területe feldarabolódott, a megmaradt állományai jelentősen elszigetelődtek egymástól. A faj számos területről eltűnt, így sokáig kipusztultnak hittük a Rába vízrendszeréből is. Ezért jelentett meglepetést a faj 2013-as újbóli előkerülése a Rába egyik Sárvár melletti holtmedréből. Mivel az első adatközlés óta több mint egy évtized telt el, és hogy csupán egyetlen pócpéldány előkerüléséről volt hírünk, fontosnak tartottuk a holtmeder ismételt vizsgálatát.

Egy csapat a fogott lápi pócokból (Bakos Botond felvétele)

   A 2024 augusztus 1-én elvégzett felmérésünk során a holtmeder északi, alsóbb részéről (EOV: 492366, 216773) számos igen eltérő környezeti igényű faj (pl. ezüstkárász, széles kárász, vörösszárnyú keszeg, tükörpontyivadék, halványfoltú küllő) mellett a lápi póc is előkerült. A megfogott 35 pócegyed túlnyomó részét a csupán néhány centiméter mély, békalencsével borított parti régióban találtuk meg. A nagyobb testméretű, kifejlett egyedek mellett számos 2–3 centiméteres juvenilis példányt is fogtunk, így elmondható, hogy a vizsgált Rába-holtmederben a lápi pócnak jelenleg stabil és jelentős állománya él.

A békalencsével borított élőhely (Bakos Botond felvétele)

 

Hivatkozás: Takács P., Bakos B. (2024): A lápi póc (Umbra krameri) stabil állománya a Rába Sárvár melletti holtmedrében. Halászat. 117/3: 17.

A Zala vármegyei Nemesrádó haltani értékei

Cozma Nastasia, Kovács Péter, Dóczi István

   A Zala vármegyei védett és nem fogható lápi halfajokkal kapcsolatos kutatási program helyszínei közül a legnagyobb kiterjedésű a nemesrádói Berek. Ez a kb. 15 hektárnyi vizes élőhely a Dráva–Mura vízrendszeréhez tartozó Principális-csatorna völgyében, Nemesrádó falu határában terül el. Litorális régióját a gyékény és nád mellett sásos zsombékosok és bokorfüzesek jellemzik. A víz mélysége átlagosan 1 méter, az állandó vízborítású részeken tócsagaz és rence nő. Nyár végére a vízszint fölött is uralkodó emerz növényzet borítása 80–90 százalékot tesz ki.

A nemesrádói Berek madártávlatból (Dóczi István felvétele)

   A mintavételek során a következő halfajok kerültek eddig elő erről az élőhelyről: vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), széles kárász (Carassius carassius), compó (Tinca tinca) és csuka (Esox lucius). Mind a négy fajnál találtunk juvenilis és adult egyedeket, a csukának pedig kifejezetten nagy példányai is előkerültek, tehát az állományok stabilak és önfenntartók.

Egy ivadék az élőhelyen tömeges széleskárász-állományból (Dóczi István felvétele)

   Az élőhely sajátosságai alapján a védett halfajok közül a kurta baing, a réticsík és a lápi póc felbukkanása várható. Utóbbinak több előfordulási adatával is rendelkezünk a Principális- csatornából, tehát valószínűleg itt, a Berekben is él. A kurta baingnak pedig egy másik kutatási területen stabil, nagy létszámú állományát észleltük.

   Az eddigi mintavételek alapján a széles kárász tömegesnek mondható, valószínűleg a vármegye legnagyobb és legstabilabb állománya él ezen a viszonylag érintetlen vizes élőhelyen. Egyedeik fenotípusa a fajra jellemző, de a Principális-csatorna mentén lévő horgásztavakban élő ezüstkárász-állományok miatt sajnos a hibridizáció nem zárható ki. Egy folyamatban lévő genetikai vizsgálat azonban remélhetőleg tisztázni fogja a populáció faji azonosságát.

 

Hivatkozás: Cozma N., Kovács P., Dóczi I. (2024): A Zala vármegyei Nemesrádó haltani értékei. Halászat. 117/3: 15.

Pirapitinga (Piaractus brachipomus) az Alcsi-Holt-Tiszából

Sólyom Norbert

   2024. július 5-én Cs. T. a világhálón közzétett egy fényképet, melyen egy Szolnok térségében kifogott halat mutatott be. Telefonos egyeztetést követően megerősítette, hogy a halat az Alcsi-Holt-Tiszából fogták. Az egyedet sajnos nem tették el, de elmondása szerint nem került vissza a Holt-Tiszába.

   A képen látható hal faji hovatartozását az alakja és a külső határozóbélyegei alapján sikerült megállapítani. Az oldalvonala mentén 104 pikkely számolható, fölötte 34, míg alatta 27 pikkelysor húzódik. Az első hátúszó úszósugarainak a száma 14, a farokalatti úszóé 25, a mellúszóé pedig 14. Mindezek alapján a hal egy pirapitinga (Piaractus brachipomus).

Az Alcsi-Holt-Tiszából fogott pirapitinga

   Ez a halfaj Magyarországon először a paksi atomerőmű csatornájából került elő 1991-ben, majd 2016 júliusában a Gibártot Abaújkérrel összekötő műút mellett elhelyezkedő bányatóból is kimutatták. Hazai vizekben történő megtelepedésére azonban nem kell számítani, ugyanis 13°C-os vízhőmérséklet alatt elpusztul. Ám esetleg egy eddig ismeretlen trópusi halbetegséget is elterjeszthet, ami az adott víztér őshonos halállományára komoly veszély. Ezért felhívjuk az akvaristák figyelmét, hogy ha a díszhalaikat megunják vagy anyagai okok miatt nem tudják eltartani, ne a természetes vizekbe engedjék szabadon azokat, hanem próbálják meg értékesíteni vagy eladományozni.

 

Hivatkozás: Sólyom N. (2024): Pirapitinga (Piaractus brachipomus) az Alcsi-Holt-Tiszából. Halászat. 117/3: 16.

Áramláskedvelő halfajok a Tisza folyó Tisza-tavi szakaszán

Harka Ákos, Juhász Máté


   2024. június 26-án egy Sallai Zoltán által kifejlesztett elektromos kecével vizsgálatot folytattunk a Tisza folyó tiszafüredi-poroszlói szakaszán, a 430-as folyamkilométer alatt. A folyómeder 10 méter mély, a duzzasztás ellenére is kissé sodró vizében egy viszonylag rövid kutatóhalászat során is kilenc faj került elő. Ezek rendszertani sorrendben a következők voltak: bolgár csík (Sabanejewia bulgarica), halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi), dévérkeszeg (Abramis brama), bagolykeszeg (Ballerus sapa), karikakeszeg (Blicca bjoerkna), folyami géb (Neogobius fluviatilis), vágódurbincs (Gymnocephalus cernua), süllő (Sander lucioperca) és magyar bucó (Zingel zingel).

Az elektromos kece leeresztése (Harka Ákos felvétele)

   A meglepő az volt számunkra, hogy az áramláskedvelő bolgár csíkból 24 példány került elő, melyek közül 18 idei, 21 és 26 mm közötti ivadék volt. Bagolykeszegből 22 példányt fogtunk, melyekből 19 volt 24 és 32 mm közötti, és 9 magyar bucó is volt a hálónkban, melyek közül 3 volt másodnyaras (52 és 57 mm között), 4 pedig kisebb, idei szaporulat. Az elektromos kecével történt fogási adatok azért jelentettek meglepetést, mert a folyóparthoz közel történt korábbi mintavételek alapján ezeket a fajokat kifejezetten ritkaságnak véltük. Örömünkre szolgál, hogy a mély folyómederben a jelenlegi viszonyok között is megtalálják létfeltételeiket.

Hivatkozás: Harka Á., Juhász M. (2024): Áramláskedvelő halfajok a Tisza folyó Tisza-tavi szakaszán. Halászat. 117/3: 16.

Német bucó (Zingel streber) felbukkanása a Tisza-tó térségében

Sallai Márton, Halasi-Kovács Béla

   A Tisza 2023. évi hossz-szelvény vizsgálatának őszi, november 8-án végzett mintavétele során a folyó duzzasztott, tiszafüredi szakaszán (47,61358° É, 20,71585° K) egy fiatal német bucót (Zingel streber) sikerült fognunk (standard testhossza 65 mm). Az észlelés azért különösen figyelemre méltó, mert a kiskörei duzzasztás megkezdése óta a folyónak se a Tisza-tavi, se a fölötte Tiszalökig terjedő szakaszáról nem volt hiteles adata a fajnak.

A mintaszakaszról előkerült fiatal német bucó (Sallai Márton felvétele)

   A kiskörei duzzasztás hatásának felmérését célzó kutatás mintavételi eszköze az elektromos kece, ami lehetővé teszi a folyó mély, mediális területeinek kvantitatív felmérését. A két éve folyó kutatás több új, értékes adatot nyújtott a vizsgált szakasz halairól, közösségszerkezetéről, ami igazolja az elektromos kece hasznosságát a mélyebb folyóink haltani vizsgálata során.

 

Hivatkozás: Sallai M., Halasi-Kovács B. (2024): Német bucó (Zingel streber) felbukkanása a Tisza-tó térségében. Halászat. 117/3: 15.

Hogyan lett a réti csíkból réticsík?

Harka Ákos

2024-ben a réticsík viselheti az Év hala címet, adta közre január elsején a Magyar Haltani Társaság. Beírva a faj nevét a Google keresőjébe, a címben megadott mindkét változatra számos példát találunk. Nem tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül, de a Wikipédia ismertetőjében is ott látjuk a fajnév egybeírt és különírt formáját is. Vajon mindkét változat helyes? Vagy csak az egyik? De melyik? És melyiket mi indokolja? Ezekre a kérdésekre keresünk választ a továbbiakban.

   Az év halát hajdan egyszerűen csak csíknak nevezték a köznapi életben, mert a csíkfajok közül egyedül ezt ismerték szélesebb körben. Ugyanis a harminc centit is elérő méretének, valamint a pangóvizekben élő hatalmas állományainak köszönhetően a régmúltban népélelmezési cikk volt. A fogására specializálódott csíkászok többnyire vesszőből font csíkvarsákkal gyűjtötték a lápok és mocsarak piacra szánt „adományát”, de a cserepesre kiszáradó mocsár kisebb gödreiből olykor ásóval is „bányászták”. Ez utóbbi különlegességet őrizte meg az utókornak Linné, amikor 1758-ban Cobitis fossilis néven írta le a fajt.

   A Cobitis annak az állatrendszertani nemnek a neve, amelybe az ide besorolt csíkfajok tartoznak, a fossilis név pedig, amely a rokonaitól megkülönbözteti, annyit jelent, hogy ásott. A tudományos név tehát úgy fordítható magyarra, hogy ásott csík, de a mi nyelvünkben ehelyett egy másik jelző, a „réti” honosodott meg, s ma is ez szerepel.

  

Az év hala a réticsík

   A csík névvel kapcsolatban nyilvánvalónak tűnik, hogy az a hal testének hosszan megnyúlt, oldalról többé-kevésbé lapított alakjára utal, miként a mákos csík tésztája esetében is. A réti jelző azonban nem ilyen magától értetődő, mert a rét manapság főként mezőt, legelőt jelent. A Magyar értelmező kéziszótár azonban – régies értelmezésként – a mocsaras, vizes területet is megemlíti. Halunk esetében nyilvánvalóan ez utóbbira kell gondolnunk, de kicsit pontosítanunk kell, mert a magyarázatból kimaradt, hogy a rétet csak időszakosan borítja víz, rendszerint tavasszal. Ilyenkor a halak tömegesen lepték el a táplálkozó- és ívóhelyként is kiváló, frissen elöntött réteket, és nagy- böjt idején innen fogott, valóban rétekről származó, tehát „réti” csíkok jelentek meg a piacokon. Ez teszi érthetővé, hogy a csíkfaj azonosítójaként miért a réti jelző épült be a magyar névbe.

   Kezdetben a tudományos és a magyar halnevek is igazodtak a binominális nomenklatúrához, azaz a kettős nevezéktanhoz, melyet a fajok pontosabb azonosítása érdekében vezettek be. Ennek megfelelően Herman Ottó 1887-ben megjelent alapvető munkája, A magyar halászat könyve nemcsak latinul, hanem magyarul is kettős névvel illette mindegyik halunkat. Így lett nála a Cobitis barbatula kövi csík, a Cobitis fossilis pedig réti csík. A latin fajneveknél mindmáig kötelező a kettős név, a magyar megfelelőjük azonban lehet egytagú is. Az 1975-ben hatályba lépett Halak elnevezése című országos szabványban számos példát látni erre: angolna, compó, márna bodorka, csuka, harcsa stb. Ez a dokumentum a réti csíkot még két külön szóként ajánlotta, ám Gozmány László 1979-ben megjelent Európa állatvilága – Hétnyelvű névszótár c. munkája már egybeírva, réticsíkként adja meg, és ugyanígy találjuk a Móczár László által szerkesztett Állathatározó 1984-es kiadása Woynárovich Elek által írt halas fejezetében is.

   Az összevonás indoka, hogy az élőlények rendszerezésében a kettős nevezéktan mellett egy másik szempont is érvényesül. Nevezetesen az, hogy a rendszertani csoportok nevét lehetőleg egybe kell írnunk. Így lettek a nyitva termőkből nyitvatermők, a tüskés bőrűekből tüskésbőrűek, a lapos férgekből laposférgek és így tovább. A mi halunkat ez annyiban érinti, hogy Bernard Germain de Lacepéde természetbúvárnak 1803-ban megjelent Párizsban egy könyve, melynek címe magyarul A halak természetrajza. Ebben leírja, hogy a csíkok közt van egy olyan, amely nagyon különbözik a többiektől, és hogy ennek egy új, külön nemet kell létrehozni, melynek ő a Misgurnus nevet adta. Mivel eltérő vonásai miatt a réti csík ebbe került át, a tudományos neve Cobitis fossilis helyett Misgurnus fossilis lett, az új nem pedig magyarul – a beletartozó faj alapján – az egybeírt „réticsík” nevet kapta.

   A faj átsorolásáról a tudományos kutatók többsége sokáig nem tudott, vagy ha tudott, nem fogadta el. Erre utal, hogy Vutskits György az 1918-ban megjelent Fauna Regni Hungariae kötetben a Misgurnus fossilis után zá- rójelben még megadja a korábbi, Cobitis fossilis nevet is. Vásárhelyi Istvánnak a Magyarország halai írásban és képekben című, 1961-ben megjelent munkája már csak a Misgurnus fossilis tudományos nevet említi, de magyarul két szóban, réti csíknak adja meg, és ugyanígy találjuk ezt a Halak elnevezése címmel 1975-ben megjelent országos szabványban is.

   A Misgurnus nemnek csupán egyetlen képviselője él a faunaterületünkön, így a réticsík nemnév alapján a faj is egyértelműen azonosítható, tehát a hal állatrendszertani magyar neve az egybeírt réticsík lett. Így javasolja ezt az Akadémia Nyelvtudományi Kutatóközpontja interneten elérhető Helyesírási tanácsadó portálja is, de a fenntartói megjegyzik, hogy számítógépes rendszerük „gyakran nem képes az összes lehetséges helyes megoldást megmutatni”. Ebből következik, hogy egy réten fogott csíkhal a továb-
biakban is írható külön, réti csíknak.

   Nagyon mereven tehát nem szabad ragaszkodnunk a rendszertani kategóriába történő besorolásból adódó egybeírási igényhez, el kell fogadnunk azt is, ha valaki a rétről fogás alkalmi jelzőjéhez vagy a kettős nevezéktanhoz igazodva réti csíkot ír. Emellett találkozhatunk más, indokolt esetekkel is. Példa rá Cobitis elongatoides, melynek a magyar neve rendszertanilag vágó csík lenne. Így különírva, mert az „igazi” csíkok közé, azaz a Cobitis nembe tartozik, tehát a „vágó” szó csak a jelzője. De mivel ez a szó nem egy alkalmi cselekvésről szól, hanem arról, hogy a hal szeme alatt felmereszthető apró csonttüske bármikor okozhat kisebb sérülést, a „vágó” állandó jelzője a csíknak, tehát a helyesírási szabályzat szerint elfogadható vágócsíkként is, egybeírt, egytagú fajnévként.

   Folytatható a sor újabb példákkal is, mert a genetikai vizsgálatok előtérbe kerülése miatt napjainkban gyakran változik a halak rendszertani besorolása. Egy-egy nemet sok esetben kettébontanak. Például a halak Gobio nemébe sorolt küllőfajaink közül hármat már 1961-ben átsoroltak az elfogadott Romanogobio nembe, tehát rendszertani szempontból már nem küllők, de a közel másfél évszázada használt magyar nevükön – homoki küllő, felpillantó küllő és halványfoltú küllő – nem lenne jó változtatni.

   

A Gobio nemből kivett halványfoltú küllő

   Véleményünk szerint a köznapi beszédben meghonosodott és megszokottá vált névváltozatokat is el kell fogadnunk. Akkor is, ha se a kettős nevezéktan, se a rendszertan igényeinek nem felelnek meg. A már említett bodorka neve mellett ilyenek a halkutatóról elnevezett és kötőjellel írt fajnevek, mint például a Vladykov-ingola, a Petényi-márna és a Kessler-géb.

   Névváltozásoknak napjainkban is tanúi lehetünk. Egyik példa erre a folyóinkban gyarapodó leánykoncér, melyet gyakran csak koncérként említenek, és valószínűleg ez a rövidebb változat fog meghonosodni. Nincs ellene kifogásunk, ugyanis az ugyanazon nembe tartozó veresszárnyú koncér neve mára bodorka lett, a másik rokon gyöngyös koncér pedig rendkívül ritka nálunk, s ha előkerül, meg kapja a gyöngyös jelzőt.

   Másik példa a névváltozásra a kárászaink esete. Amíg egyetlen kárászfaj élt nálunk, a széles kárász, addig azt mindenki röviden csak kárászként emlegette, az 1954-ben betelepített rokonát pedig ezüstkárásznak mondták. Napjainkra azonban a széles kárász szinte eltűnt, az ezüstkárász viszont gyakorlatilag minden vizünkben meghonosodott. Ehhez igazodva a horgászok ma már ezt a gyakori fajt nevezik kárásznak, és a ritkaságot illetik a neki járó széles jelzővel (ami tulajdonképpen a testmagasságra vonatkozik), de a színére utalva olykor aranykárászként is emlegetik.

 

Inváziós halunk az ezüstkárász

   Végső konklúzióként talán azt mondhatni, hogy használjuk bátran a magyar halneveket, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e a rendszertani igényeknek vagy a kettős nevezéktan követelményeinek. De mindenképpen érdemes olyan neveket választani, amelyeket sokan ismernek, sokan használnak, sokan elfogadnak. A Magyar Haltani Társaság honlapjának Jogszabályok oldala – egyebek mellett – ilyeneket is kínál az érdeklődő látogatóknak.

 

Cikkünk módosított változata a szerző Réti csík vagy réticsík című írásának, amely az Élet és Tudomány 2024. június 12.-i számában jelent meg.

Pataki szajbling (Salvelinus fontinalis) a Rábából

Harka Ákos

   2024. március 29-én egy ritkaságról hírt adó levél érkezett a Magyar Haltani Társaság ímélcímére. Ebben Balogh Gábor arról értesített bennünket, hogy a még csak 7 éves, de horgászengedéllyel rendelkező Olivér fia az  előző napon egy pisztrángfélét fogott a Rába egyházashollósi szakaszán (koordinátái: 47°03'10.0"N, 16°42'14.5"E). A hírhez fényképet is mellékelt, amelyről egyértelműen megállapítható volt, hogy a fogott hal egy méretes pataki szajbling (Salvelinus fontinalis). A ritkaságot néhány fénykép készítése után gyorsan visszaengedték a folyóba. Faunisztikai szempontból az adat nagyon értékes, mert a Rábából eddig még nem igazolták ennek a halfajnak az előfordulását. Köszönjük a híradást.

Balogh Olivér és az általa fogott pataki szajbling (Fotó: Balogh Gábor)

Hivatkozás: Harka Á. (2024): Pataki szajbling (Salvelinus fontinalis) a Rábából. Halászat. 117/2: 19.

Magyar bucó (Zingel zingel) a Tisza-tóban

Juhász Máté, Harka Ákos

   A Tisza-tó Sarudi-medencéjének nyugati szélén húzódik a Tiszának egy csatornaszerű mellékága, az Eger-patakot és a Laskót is befogadó Kis-Tisza, melynek árkában egy-két méterrel mélyebb a víz, mint a medence szomszédos részein. A kiskörei duzzasztás miatt azonban gyakorlatilag ez a meder is a tározótér részének tekinthető, mert benne szinte ugyanolyan lassan mozog a víz, mint mellette. Ennek az ároknak a Sarudhoz közeli szakaszán (koordinátái: 47.574937, 20.611515) törpeharcsa-gyérítés céljából elhelyezett varsák egyikéből 2024. március 9-én – nagy meglepetésünkre – egy magyar bucó (Zingel zingel) került elő, melynek faji azonosságát az alakja és mintázata mellett az első hátúszó 13 úszósugara is megerősítette.

   Ez az erősen áramláskedvelő faj a Tisza-tónak erről a részéről még sosem került elő. Megjelenése valószínűleg ugyanazoknak a téli áradásoknak köszönhető, amelyek nyomán a Tisza folyó medrében is gyakoribbá váltak a reofil fajok.

A Tisza-tó Sarudi-medencéjében fogott magyar bucó (Fotó: Juhász Máté)

Hivatkozás: Juhász M., Harka Á. (2024): Magyar bucó (Zingel zingel) a Tisza-tóban. Halászat. 117/2: 20.

Újabb leánykoncér (Rutilus virgo) a Túr romániai szakaszáról

Nagy András Attila, Imecs István, Kiss István

   Habár a Túr magyarországi szakaszáról rendszeresen előkerül a leánykoncér, a folyó romániai szakaszáról eddig csak két jelzése ismert a fajnak, s ezek során összesen három példány került elő. Csernat Gabrielnek azonban 2023. november 4.-én sikerült horgászás közben egy adult leánykoncért fognia a Túr folyó romániai szakaszán, közelebbről Újberek (Bercu Nou) település határában, a magyar-román-ukrán hármashatár közelében.

   A fajnak ez az újabb észlelése megerősíti azon feltevésünket, miszerint a leánykoncérnak már megtelepedett egy kisebb állománya a Túr romániai szakaszán.

A Túrból Újberek határában kifogott leánykoncér (Fotó: Csernat Gabriel)

Hivatkozás: Nagy A. A., Imecs I., Kiss I. (2024): Újabb leánykoncér (Rutilus virgo) a Túr romániai szakaszáról. Halászat. 117/2: 18.

A cifrarák (Faxonius limosus) új észlelései Baranya és Tolna vármegyében

Weiperth András, Király Kinga, Bányai Zsombor Márk

   Mind Baranya, mind Tolna vármegye területe vizes élőhelyekben igen gazdag, de sajnálatos módon mindkét vármegye álló- és áramló vizeiben számos idegenhonos faj jelenlétét bizonyították az elmúlt évtizedekben.

    Az észak-amerikai eredetű cifrarák (Faxonius [Orconectes] limosus) első hazai példányainak észlelése után napjainkra hazánk leggyakoribb tízlábú rákfajává vált. A Duna Baranya és Tolna vármegyei szakaszán az 1990-es évek második és a 2000-es évek első felében észlelték a folyam főágában és a hullámterén található mellékágakban, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb további vízrendszerekben is megjelenik. Bár a cifrarákot a Dráva horvát és szlovén vízgyűjtőjén már korábban kimutatták, a folyó magyarországi vízrendszerében vizsgálatainkig nem jelezték.

   Vegyes korcsoportú cifrarákok a Csámpai-patak paksi atomerőmű által hőterhelt szakaszán (Fotó: Weiperth András)

   A 2015 márciusa és 2024 február között végzett hidrobiológiai felméréseink eredményeként sikerült kimutatni a cifrarákot Baranya vármegyében a Lánkai-patak dunaszekcsői (46,093025É, 18,755289K), a Véméndi-patak bári (46,053794É, 18,719621K), a Fekete-víz szaporcai (45,806682É, 18,102766K), a Gordisai-csatorna torkolat feletti szakaszán (45,769381É, 18,246824K). A cifrarák megjelenését Tolna vármegyében a Csámpai-patak 6. számú főút alatti (46,562744É, 18,829471K), a patakot befogadó Faddi-Duna mellékágban (46,446820É, 18,856796K), a Kabszegi-tóban (46,402469É, 18,718837K), a Bátai-holtágban (46,131370É, 18,789046K), a Szekszárd-Bátai-főcsatorna öcsényi (46,310019É, 18,740896K) és sárpilisi (46,245342É, 18,721208K), a Lajvér-patak bátai (46,130029É, 18,776509K), a Szálkai-víztározó alatti (46,256046É, 18,609949K) és a Völgységi-patak szekszárdi (46,378394É, 18,67341K) szakaszán észleltük. A vízfolyásokban, valamint egyes természetes és mesterséges állóvizekben megjelenő, esetenként jelentős egyedszámot elérő cifrarákállományok a természetvédelmi kockázatok mellett jelentős hatással lehetnek a holtágak, horgász- és haltermelő halastavak ökológiai állapotára is. A cifrarák megjelenése és terjedése a még mindkét megyében megtalálható folyami rák (Astacus astacus) és kecskerák (Pontastacus leptodactylus) állományaira is kockázatot jelent, mert a rákpestist (Aphanomyces astaci) aktívan terjesztő fajként a még megmaradt állományokat is megfertőzheti.

Hivatkozás: Weiperth A., Király K., Bányai Zs. M. (2024): A cifrarák (Faxonius limosus) új észlelései Baranya és Tolna vármegyében. Halászat. 117/2: 18.

Kapcsolat

Látogatók

free counters free counters