Dévérkeszeg – Abramis brama (Linnaeus, 1758)
A DÉVÉRKESZEG szinte minden álló- és lassú folyású vizünkben megtalálható. Főként homokos és iszapos meder jellemzi élőhelyét, innen ered nagyobb folyóink alföldi szakaszának neve, a dévérzóna. Oldalról erősen lapított, magas testű hal, hátvonalának íve nem egyenletes, félúton a fej és a hátúszó között kissé megtörik. Feje kicsi, szeme közepesen nagy, szája félig alsó állású. Pikkelyei közepes méretűek, és az oldalvonalától felfelé haladva jól láthatóan kisebbé válnak. Háta zöldesszürke, hasa fehér, úszói szürkés árnyalatúak.
Táplálékát főként fenéklakó gerinctelen állatok alkotják, de a planktonikus szervezeteket és növényi törmeléket is elfogyasztja. Ívása áprilistól júniusig tart, amikor nyílt helyek növényzetére ívik, de ezek hiányában a parti kövekre vagy a mederfenékre is lerakhatja áttetsző, enyhén sárgás árnyalatú ikráit, amelyeket később magukra hagy. Általában magányosan vagy kis csapatokban él, de télen nagyobb rajokba verődhet. A halászat és a horgászat szempontjából az egyik legjelentősebb zsákmányunk, mivel gyakori faj, és nagyobbra nő, mint más keszegféléink. Húsa szálkás, de ízletes. Paprikás lisztbe forgatva, sűrűn beirdalva és bő olajban kisütve, „sült keszegként” igen kedvelt csemege. Testhossza elérheti a 75 centimétert. A magyar fogási rekord 2024 augusztusában dőlt meg, amikor egy 7,2 kilós óriást fogtak a Rábából.
/Sereg Kamilla Rózsa
Kurta baing – Leucaspius delineatus (Linnaeus, 1758)
A KURTA BAING a nyúldomolykófélék családjába tartozó apró, őshonos halunk. Teste megnyúlt és vaskos, háta és hasvonala enyhén ívelt. Rövid, tompa orra és jellegzetesen nagy szemei figyelemfelkeltőek. Szája felső állású, a nagy szájhasíték meredeken felfelé irányul. Alsó állkapcsa kampószerűen felhajlik, így szinte álarcszerűen takarja a fejét. Általános mérete 6–8 cm között mozog, de ritkán akár 10 cm-re is megnőhet. Pikkelyei aprók, ezüstösek, és könnyen lehullanak.
Táplálékát főként planktonikus élőlények, árvaszúnyoglárvák és a vízfelszínre hulló apró rovarok alkotják. Szaporodása április és július között zajlik, amikor párosan rakják le az ikrákat. A nőstény 100–150 darab ikrát ragaszt vízi növényekre, amelyeket a hím őriz és gondoz. Élőhelyként a lassan áramló vagy állóvizeket kedveli, például tőzegbányatavakat, holtmedreket és alföldi csatornákat. Nagyobb folyóinkban többnyire csak az áradások után jelenik meg a hullámtereken. Jellegzetes bélyege a farokalatti úszó tövén található pontsor, valamint az oldalvonal, amely csupán az első néhány pikkelyen látható. Élőhelyeinek eltűnése és az inváziós fajok terjedése miatt állományai jelentősen visszaszorultak. Hazánkban védett faj, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
/Bajcsev-Dancsó Dénes
Vágódurbincs – Gymnocephalus cernua (Linnaeus, 1758)
A VÁGÓDURBINCS kis termetű, kissé zömök és magas hátú, oldalról lapított hal. Feje és lekerekített orra viszonylag hosszú, szeme nagy. Szája csúcsba nyíló és kicsi. Hosszú és magas hátúszója első részét csonttüskék, hátsó részét elágazó, lágy sugarak merevítik. A hátúszó hátsó részének szegélyvonala hegyesszögben metszi a faroknyelet, míg a széles durbincsé közel derékszögben. Teste barnászöld, rajta elszórtan sötét, szabálytalan foltok találhatók. A lassú folyású vizek és a nyíltabb állóvizek lakója, a gyors folyású szakaszokat és mocsarasodó területeket kerüli.
A nagyobb folyók alsó szakaszain gyakori, és meghatározó faj ezekben az élőhelyekben. A félsós, tengervízzel keveredő torkolati élőhelyek neve, a durbincszóna vagy durbincs-lepényhalzóna is róla kapta nevét. A fiatal példányok planktonszervezetekkel táplálkoznak, majd fokozatosan áttérnek a fenéklakó gerinctelen állatok fogyasztására. A nagyobb példányok időnként ivadékhalakat is zsákmányolnak. Korábban gyakori, helyenként tömeges előfordulású halunk volt, de élőhelyeinek átalakulása és az inváziós gébfélék térnyerése miatt állománya jelentősen megcsappant. Ma már nem fogható fajként tartják számon, így a horogra akadt példányokat vissza kell engedni.
/Nagy László