Szerző: Dr. Harka Ákos

   Haltani taxonómusok azok a szakemberek, akiknek kutatási területe a halfajok elkülönítése és rendszerbe foglalása. Már régmúlt időkben is voltak, akik leírták a különböző fajok jellegzetes vonásait, melyek alapján egymástól megkülönböztethetők, a latin nyelv szabályai szerint két szóból álló tudományos nevet adtak nekik, besorolták őket rokonaik közé a halak rendszerébe, és igyekeztek megadni az azonosításukat megkönnyítő határozókulcsot is.

Tudományos halnevek

   A bevezetőnkben jelzett tudományos munka első kimagasló szintje bő 250 éves múltra tekinthet vissza, hiszen a svéd Linné – eredeti latinos nevén Carolus Linnaeus – az 1758-ban megjelent Systema Naturae kötetében már minden általa ismert növény- és állatfajra alkalmazta a kettős nevezéktant. Ennek nyomán lett később a ponty „hivatalos” neve – már feltüntetve a névadó nevét és a leírás évszámát is: Cyprinus carpio Linnaeus, 1758.

   Az ilyen tudományos nevek első szava annak a nemnek, latinul genus-nak a neve, amelybe a faj tartozik, második szava a fajnév, azaz a species neve. A tiszteletet kifejezni kívánó írásokban a latin fajnév után kiírják az adott fajt elsőként leíró személynek a nevét is, melyet a tudományos leírás évszáma követ. Ilyen eredeti leírótól származó neve van például a csukának – Esox lucius Linnaeus, 1758 –, vagy a Maros romániai szakaszáról esetleg hozzánk is lesodródó Petényi-márnának – Barbus petenyi Heckel, 1852. A Kárpát-medence halai között azonban már kevés ilyen változatlan név akad. Ám ha többen együttműködve írták le a fajt, akkor több személy neve is felkerülhet a fajnév után. Példa erre a négy személyhez kötődő kárpáti márna – Barbus carpathicus Kotlík, Tsigenopoulos, Ráb & Berrebi, 2002, melynek hazánk északkeleti részén jelentősebb állományai élnek.

   Napjainkra a fajok túlnyomó többségének megváltozott a Linnétől kapott neve. A kárász például az eredeti Cyprinus carassius Linnaeus, 1758 névből Carassius carassius (Linnaeus, 1758) lett. Cyprinus helyett tehát Carassius lett a nemnév, a tudományos fajnevet elsőként megadó Linné latin neve pedig a leírás évszámával együtt zárójelbe került. Erre a változásra azért került sor, mert Sven Nilsson – egy bő évtizeddel később – a pontytól erősen eltérő
sajátosságai miatt egy új, a saját maga által megadott Carassius nembe tette át a fajt. A halat eredetileg leíró Linné neve és a leírás évszáma a nemnév változása miatt került zárójelbe. Halneveink többsége már ezekhez a mintaként leírtakhoz hasonló: márna – Barbus barbus (Linnaeus, 1758) –, gyöngyös koncér – Rutilus medingeri (Heckel, 1851) –, német bucó – Zingel streber (Siebold, 1863). A kettő vagy több szerző által leírt fajok esetében pedig több
név kerül zárójelen belülre, amire példa a razbóra – Pseudorasbora parva (Temminck & Schlegel, 1842).

   A halak rendszerbe foglalását a taxonómiai, azaz rendszertani kutatások teszik lehetővé. A már évszázadokra visszatekintő munka a vizsgálati módszerek fejlődése alapján három szakaszra osztható. Közülük első a külső megjelenést leíró klasszikus morfológia, ezt követi a számokkal megadható, a méretaránybeli és a bonctani sajátosságokat is figyelembe vevő merisztikus–metrikus morfológia, majd harmadikként a DNS-vizsgálatokon alapuló és napjainkban egyre többfelé zajló molekuláris taxonómia. A továbbiakban – néhány fontos kutató nevét és alapvető művét megemlítve – igyekszünk képet adni e három korszakról.

Klasszikus morfológia

   Ez a kezdeti szakasz, amely a külső alaktani bélyegek vizsgálatán és leírásán alapul, nagyrészt Linné, Cuvier és Heckel munkájával írható le. Ebben a 18–19. századi időszakban a fajok leírása és rendszerbe illesztése is morfológiai alapokon történt, melybe az alaktani sajátosságok mellett a színezet is beletartozott. A rendszertani besorolásokhoz a testalkat, az orr hossza és alakja, a száj és a szem állása, az úszók helyzete, formája, mérete és egyéb külső sajátosságok szerint kiválasztott típusok elkülönítése, valamint a hozzájuk hasonló példányok besorolása volt szükséges. A taxonómiai kutatások lényege tehát a halak külsejének leírása, a hasonló populációk közti különbségek feltárása, a fajokba rendezés, majd a hasonló fajok csoportosítása volt.

   A magyarországi haltani taxonómia első, 18–19. századi szakaszának legjelentőseb alkotói közül a következő négy név feltétlenül említésre méltó:

   Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) ugyan még nem volt igazi taxonómus, de az általa írt és ábrákkal társított Danubius Pannonico-Mysicus (1726) kötetben a Duna-medence halfaunájának első átfogó képét adta a saját észlelései alapján. A leírásokat latinul tette közzé (így a neve is Marsili lett), de érdekességként megemlíthető, hogy olasz származása ellenére több halunk képéhez is odaírta – hol német, hol magyar betűkkel – a hal magyar nevét imigyen: Ketseke, Wysahal, Veres Szárnyuketzegh.

A veresszárnyú keszeg Marsili írásmódjával

   Carolus Linnaeus (1707–1778) fő műve a Systema Naturae 1758-ban megjelent 10. kiadása tekinthető a tudományos taxonómia alapkövének. A binominális nomenklatúra, azaz a latin kettős nevezéktan bevezetésén túl megalkotta a halak rendszerét, melyben már alkalmazta a ma is használt faj, nem, rend és osztály fogalmát, lehetővé téve a besorolást a növekvő csoportokba. Szerte a világban őt tekintik a taxonómia „atyjának”.

   Johann Jakob Heckel (1790–1857) a Duna halfaunájának első modern rendszerezője volt, és több ma is érvényes fajnak a leírója, tudományos névadója.

    Rudolf Kner (1810–1869): Heckellel közösen írt műve, a Die Süßwasserfische der österreichischen Monarchie (1858) a teljes Habsburg Birodalom, benne Magyarország halfaunájának első átfogó, tudományos igényű feldolgozása volt.

Merisztikus–metrikus morfológia

   A taxonómia fejlődésének második lépcsőfokát Charles Darwin 1859-ben megjelent munkája, A fajok eredete előzte meg. Az ebben hangsúlyozott természetes kiválasztódás változást hozott a rendszerező taxonómusok szemléletébe, ugyanis beépült és jelentőssé vált a rokonság, az eredet, a származás. Ehhez alaposabb, számszerű adatokon és méréseken alapuló vizsgálatokat igyekeztek végezni a kutatók. Így például fajonként számontartották, hogy mettől meddig terjedhet a pikkelyek száma az oldalvonalon, hogy efölött és ezalatt hány pikkelysor lehet, és hogy az úszók osztatlan és osztott sugarainak a száma milyen határok között változhat.

   Felfigyeltek a belső jellegzetességekre is, így például a szájban lévő csontfogazat jellegére és térfoglalására, a kopoltyúívek belső oldalán sorakozó porcfogak vagy porctüskék számára, de anatómiai beavatkozásokkal még a csontozatra is. Utóbbiak közül a garatcsontok a rajtuk ülő garatfogakkal igen jellemzőek lehetnek, de olykor a kopoltyúfedő csontjainak formáját és a csigolyák számát is figyelembe vették a rokonságok megállapításához.

   Mérésekkel többnyire a testhossz és a testmagasság, továbbá a fejhossz és a testhossz arányának határait igyekeztek megadni, de például a küllőknél a faroknyél legnagyobb vastagságának és legkisebb magasságának a viszonya is fontos lehetett. Mindenesetre elmondható, hogy ez a második módszertani szint sokkal objektívebbé tette a fajhatárok meghúzását.

   A klasszikus morfológiát követő második szakasz hazai kezdetét Herman Ottó munkája, A magyar halászat könyve jelzi, amely a hazai haltani kutatásoknak és a halak rendszerbe foglalásának nagyon precíz és rendkívül értékes alapműve. Értékét emeli például az is, hogy a vizeinkben korábban egyetlen küllőfajként ismert fenékjáró küllő (Gobio gobio) mellé – melyet ő Gobio fluviatilis néven mutatott be – új fajunkként elfogadta és bemutatta a
felpillantó küllőt is (Gobio uranoscopus). A fenékjáró küllővel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a fajfogalom ekkor még lényegesen tágabb volt a mainál, így egy fajon belül több olyan alfaj, változat, forma is lehetett, melyet a későbbi vizsgálatok fajként fogadtak el.

   A 19. század végi és a 20. század első felében folyt részletesebb vizsgálatok alapján a korábban egy-egy fajnak tartott populációkból többet írtak le, de csak a küllem, a belső szervek és a számszerűség alapján. Mindezek eredményeként a fajfogalom szűkült valamelyest, és annak ellenére, hogy a kutatások az anatómiai és oszteológiai, azaz csonttani vizsgálatokkal is morfológiai alapokon maradtak, valamelyest a leszármazási vonalak felderítését is segítették.

   Ebből az időszakból, melyben a számszerűsíthető jellegek (pikkelyszám, osztatlan és osztott úszósugarak száma, testarányok, csigolyaszám) váltak meghatározóvá, hazánkra vonatkozóan ugyancsak négy személyt emelünk ki, kiknek a munkája röviden így jellemezhető:

   Herman Ottó (1835–1914), akinek rendkívül gondos munkája – A magyar halászat könyve (1887) – a hazai halfajok ismertetése, valamint precíz rendszerbe foglalása mellett a magyar haltani szaknyelv és a népi szókincs megőrzésében is pótolhatatlan jelentőséggel bír. Külön értéke, hogy a klasszikus morfológia halfajokra vonatkozó leírásait gondosan kiegészíti a merisztikus és metrikus morfológiai jellegzetességekkel.

   Vutskits György (1858–1929) a magyar halfauna modern, merisztikus alapú feldolgozója. A Fauna Regni Hungariae (1918) kiadványba általa írt és később megjelent Classic pisces, azaz Halak osztálya című fejezet a magyar halfauna tudományos igényű rendszertani alapú leírása, melyet gondos irodalomjegyzék követ.

   Berinkey László (1915–1994) 1966-ban megjelent Halak – Pisces című határozókönyve alaposan figyelembe veszi a merisztikus, metrikus és oszteológiai jegyeket. Ebben már három hazai küllőfaj szerepel: a fenékjáró, a felpillantó és a halványfoltú küllő (utóbbi Gobio albipinnatus néven), de várhatóként – Kessler küllőjeként, Gobio Kessleri elnevezéssel – megemlíti a homoki küllőt is.

A merisztikus–metrikus morfológia hazai alapműve

Bănărescu, Petru (1921–2009), akinek legjelentősebb műve a Fauna Republicii Populare
Romîne sorozatban megjelent Pisces – Osteichthyes című könyv. Hazai taxonómiánk a
20. század második felében nagyrészt az általa leírt rendszerezésre épült.

Molekuláris taxonómia

   A taxonómiai vizsgálatok harmadik szakasza, amely a 20. század vége felé kezdődött és napjainkban is tart, a DNS-vizsgálatokon alapul. Ennek során az élőlények sejtmagjaiban lévő és rájuk jellemző nukleáris DNSszakaszokra irányuló vizsgálatok történnek, de a petesejtek mitokondriumaiban lévő, ily módon az utódokba mindig átjutó és viszonylag rövidebb idő alatt mutálódó mitokondriális DNS, rövidítve mtDNS vizsgálataira is sor kerülhet.

   Mindezek eredményeként már olyan fajok is elkülönülnek, amelyek morfológiailag nagyon hasonlók, kinézetre egyformák. Az idők során azonban – evolúciósan vagy ökológiai okokból – genetikailag olyannyira különbözők lettek, hogy akkor is külön fajokként kell elfogadnunk őket, ha kinézetre egyformák. Ez esett meg azzal a fenékjáró küllőnek nevezett fajjal is, amelyből napjainkra kivált a dunai küllő (Gobio optusirostris) és a tiszai küllő (Gobio carpathicus), melyeket már önálló fajokként tartunk számon.

   A modern taxonómiai vizsgálatok eredményei alapján a halak rendszere is nagyon megváltozott, mert a korábbi, főként morfológiai és anatómiai hasonlóságok helyett a genetikai rokonságot, a leszármazást veszi figyelembe. Aki eddig a régi rendszerben otthonos volt, a mostani új rendszer szerint sorba rendezett halak között meglehetősen nehezen talál rá a keresett fajra, de akik már ezen nőttek fel, azoknak bizonyára kevesebb gondot okoz.

   A molekuláris taxonómia tárgyköréből már több 20. század végi és 21. századi publikáció készült. Közülük – bevezetőként – két szerzőpáros könyvét említjük meg, melyek a halak osztályozásánál már a molekuláris taxonómia rendszerét vették figyelembe, és ennek alapján ismertetik Európa, illetve Magyarország halait. Mellettük azonban egy friss és rendkívül eredményes vizsgálatot, egy a tudományra nézve új, hazánkban és Romániában élő halfaj leírását is figyelembe vehetjük. De számos hazai és néhány besegítő külhoni kutató vett részt olyan molekuláris vizsgálatokban is, melyek főként hazai fajokra vagy hibridekre irányultak. Ezekről a munkákról pár mondat:

   Maurice Kottelat & Jörg Freyhof Handbook of European Freshwater Fishes (2007) című könyve modern taxonómiai keretet adott Európa teljes édesvízi halfaunájának, beleértve hazánk jellegzetességeit is.

   Harka Ákos & Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című könyvének a 2025-ben kiadott második kiadása teljes egészében a molekuláris taxonómia alapján illeszti új rendszerbe, majd ebben a sorrendben írja le és mutatja be akváriumi felvételeken hazai halainkat. Emellett azonban az Európai Unió által elfogadott 10x10 kilométeres négyzetekkel beosztott térképeken közreadja a fajok utóbbi ötven évben kimutatott lelőhelyeit is.

   Antal László és munkatársai – gondos molekuláris vizsgálatokkal megerősítve – a Körös vízgyűjtőjéből bihari márna néven – Barbus biharicus Antal, László & Kotlík, 2016 – egy új fajt azonosítottak és írtak be a halak rendszerébe. E tudományos újdonság nagyrészt Románia területén honos, de a Sebes-Körös határmenti hazai szakaszán is él.

Egy bihari márna a Sebes-Körös hazai szakaszából (Fotó: Sallai Zoltán)

   Az előbbi bejegyzéshez hasonló módszerekkel számos további kutatómunkára került sor hazánkban, melyek között országos felmérések is voltak. Ezek során DNS- vagy mtDNS-vizsgálatokra került sor, melyek igazolták a busák, az ezüstkárászok és egyes pisztrángpopulációk hibridvoltát, kimutatták a hazai lápi pócok populációinak kissé eltérő, de egy önálló fajba tartozását, felmérték a Balaton keleti és nyugati részén élő süllők közötti kis eltéréseket, tisztázták, hogy hazánkban a csuka déli leszármazási vonala őshonos, de megemlíthetjük a hazai és romániai küllőpopulációk azonosítását, a dunai és tiszai küllők közötti viszonylag kicsiny genetikai különbség kimutatását is. A sort folytatni lehetne, de olyan hazai vizsgálatra még nem került sor, amely változást eredményezett volna a halak rendszerében. Úgy tűnik, hogy ennek érdekében a jövőben érdemes lenne nagyobb gondot fordítani a nemzetközi kapcsolatok szorosabbá tételére.

   A taxonómiai vizsgálódások három szakaszára semmiképpen nem úgy kell tekinteni, mintha leváltanák egymást, hanem úgy, hogy integráltan működve, egymásra épülve egészítik ki és szűkítik egyre szorosabbra a fajfogalmat. Ám ahogyan világszerte terjed a genetikai vizsgálatok lehetősége, egyre nő az újként leírt fajok száma. A Nyugat-Európától Kelet- Ázsiáig megtalálható fürge cselléből (Phoxinus phoxinus) napjainkig, azaz 2026-ig már 28 új fajt írtak le. Nem túl sok már ez is? Nem lett túl szűk az alapegység, a genetikai különbségek alapján meghatározott fajfogalom? Vizsgálták, hogy az újnak leírt fajok egymással szaporodva milyen hibrid utódokat képesek létrehozni? Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezekre a kérdésekre még választ kell keresni. Lehetőség van rá, hiszen a fajfogalom tartalma a múltban is változott az idők folyamán, s bizonyára ezután is módosulhat.

A fürge cselléből (Phoxinus phoxinus) leírt új halfajok

1–4: Nyugat-európai, 5–8: Duna-völgyi és telepített, 9–13: Balkáni, 14–18: Kelet-európai, 19–28: Ázsiai
(Forrás: Takács Péter 2026. 03. 21-én tartott előadása az MHTT Halak napi konferenciáján.)

Hivatkozás: Harka Á. (2026): A haltani taxonómia hazai fejlődése. Halászat 119/7: 36–39.