Sallai Zoltán, Sallai Márton

   A Szigetköz monitoring keretében 2026. augusztus 4-én, a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. megbízásából végeztük a rendszeres monitoring helyeinken a vizsgálatokat. Az Öreg-Dunán, a Dunakiliti duzzasztó felvízi mintaszakaszán (Y520065, X296065) a szokott helyen vontattuk az elektromos kecénket, amikor egy kisebb tereptárgyba elakadt a fenékhálónk. Sikerült hamar kiszabadítanunk és folytattuk a vontatást, amikor a csónakunk jobb oldalán egy fiatal, vízfelszínen úszó, 20 cm körüli vágótokot (Acipenser gueldenstaedtii) figyeltünk meg.

A vágótok jellegzetességei: a lekerekített orr és a csúcsához közel eredő, de a szájig
el nem érő bajuszszálak, a megszakadt alsóajak és az éles vértpikkelyek (Fotók: Sallai Zoltán)

   A hal egy darabig a csónak mellett a vízfelszínen úszott, ezért mindketten jól meg tudtuk figyelni a tompa lekerekített orrát és erős vértezetét. Sajnos mire telefonnal dokumentálni szerettük volna a ritka megfigyelést a hal lassan alámerült. Vélelmezzük, hogy a felszínre történő felúszását az elektromos kecénk okozta, ahol egy kisebb elektrosokktól megbódulva felúszott a felszínre. Hasonló esetet tapasztaltunk már kecsegénél is. Mivel 2026-ban a vágótok az év hala, úgy gondoltuk, hogy közzétesszük ritka megfigyelésünket.

Hivatkozás: Sallai Z., Sallai M. (2026): Vágótok (Acipenser gueldenstaedtii) Dunakilitinél az Öreg-Dunában. Halászat 119/10: 47.

Sallai Zoltán, Sallai Márton

   A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság megbízásából 2026. június 17-én Körös-menti holtmedrek halfaunáját vizsgáltuk. A békésszentandrási Sirató-Holt-Körös alsó részén (Y757053; X173710) halásztunk, amikor egy adult csuka akadt a hálónkba. Szemmel jól látható módon furcsa dolog volt a szájában. Alaposabb szemügyre vételezésnél fény derült rá, hogy a falánk csuka egy fiatal mocsári teknőst (Emys orbicularis) zsákmányolt frissen, a teknős még élt. A teknős mérete azonban akkora volt, hogy a csuka nem tudta lenyelni a zsákmányt, visszahajló fogai miatt pedig elengedni sem tudta.

A mocsári teknőst lenyelni nem bíró csuka (Fotó: Sallai Zoltán)

   A teknőst, az elektromos áram hatására elkábult csuka szájából óvatosan kiszabadítottuk és mivel még életben volt szabadon engedtük, mindössze az egyik lábán volt egy kisebb vérző sérülés. A csukát szintén visszahelyeztük éltetőjébe. A ragadozónak szerencséje volt, hogy rátaláltunk, mivel az áldozatát sem lenyelni, sem pedig szabadon engedni nem tudta, és ha nem fogjuk ki, az életébe kerülhetett volna.

Hivatkozás: Sallai Z., Sallai M. (2026): Adatok a csuka (Esox lucius) falánkságáról. Halászat. 119/10: 46-47.

Sallai Zoltán, Monos Boldizsár

   Zöldvári Ákostól, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrétől érkezett egy telefonos értesítés és egy fotó, miszerint a Murában egy adult gardát (Pelecus cultratus) fogtak. Harka és Sallai 2025-ben megjelent könyvében a faj lelőhelyeinek ismertetésénél ugyan szerepel a Mura a lelőhelyek között, de ez Meta Povž szlovén ichthyológus publikációi alapján lett beemelve, a magyar szakaszról mindeddig nem volt ismert, ponthoz köthető, bizonyított előfordulás a fajról.

Garda a Mura magyar szakaszából (Fotó: Monos Boldizsár)

   Ezúton is hálás köszönet Zöldvári Ákosnak, hogy megosztotta az adatot, valamint az elejtő elérhetőségét. A halat 2026. augusztus 21-én Monos Boldizsár pergető horgászmódszerrel fogta, Őrtilos külterületén, nem messze a drávai torkolattól, a Principális-csatorna torkolata alatt (Y482838; X110057). A 32 centis gardát a fotózást követően szabadon engedte.

Hivatkozás: Sallai Z., Monos B. (2026): Gardafogás (Pelecus cultratus) a Murából. Halászat 119/10: 46.

Nyeste Krisztián, Varga Kristóf

   Egy 2026. augusztus 16-i horgászat során amurivadék is előkerült az Öreg-Túr olcsvaapáti szakaszáról, a Kövessy Győző-zsilip alvizéről (N48.092019, E22.363668).

Az Öreg-Túrból fogott fiatal amur (Fotó: Varga Kristóf)

   Az amurt 1963-ban telepítették be hazánkba Kínából, majd az ezt követő évtizedekben mesterséges szaporításból származó egyedeit országszerte széles körben telepítették. Hazai természetes szaporodása hosszú időn keresztül kérdéses volt, később azonban ennek jeleit több alkalommal is megfigyelték: először 1977-ben a Tiszában, 1988-ban a Dunában, majd 2019-ben a Körösökben. Ugyancsak 2019-ben egy Közép-Tisza- menti kubikgödörből több száz amurivadék került elő. 2024-ben a Szarvasi-Holt-Körösből – közismert nevén a Kákafoki-holtágból – egy egynyaras példányt fogtak, míg a Hármas-Körös békésszentandrási duzzasztójának alvizéről öt, 15–25 cm közötti fiatal egyed került elő.

   Sallai és Juhász (2021) 2018–2019-ben végzett felmérései során nem mutatták ki az amurt a Túr vízrendszeréből, de előfordulását korábbi szakirodalmi adatok említik. Emellett a 2023. évi halpusztulás során készült felvételeken is láthatók voltak amurok, így a faj jelenléte a vízrendszerben bizonyosnak tekinthető.

   A most előkerült ivadék pontos eredete ugyanakkor nem tisztázott. Egyetlen fiatal példány előfordulása alapján nem állítható biztosan, hogy a faj az Öreg-Túrban természetes úton szaporodik. Az amur jelenléte a közeli Felső-Tiszából és a Szamosból is ismert. Mivel a Kövessy Győző-zsilip az Öreg-Túr legalsó vízszabályozó műtárgya, alvize közvetlen kapcsolatban áll a Tiszával, ezért az sem zárható ki, hogy az egyed onnan érkezett. Szintén lehetséges, hogy egy pontytelepítés során, más halfajok közé keveredve került a víztérbe, vagy valamely környékbeli mesterséges vízből szabadult ki. Utóbbiak közül elsősorban a lelőhelytől mintegy 13 folyamkilométerrel feljebb fekvő, az Öreg-Túrral zsilipes kapcsolatban álló Nábrádi-halastó jöhet szóba.

   Az amurivadékok megjelenésének és terjedésének nyomon követése az eredetüktől függetlenül kiemelt jelentőségű. Bár az amur esetében a busafajokéhoz hasonló, rendszeres és nagy léptékű természetes utánpótlást hazánkban egyelőre nem igazoltak, a klímaváltozás hatására egyre kedvezőbbé válhatnak számára a sikeres szaporodáshoz szükséges környezeti feltételek. Amennyiben a faj természetes szaporodása rendszeressé válna, és az állománya jelentősen megnövekedne, annak számottevő negatív következményei lehetnének természetes vizeink élőlényközösségeire.

Hivatkozás: Nyeste K.,  Varga K. (2026): Amurivadék (Ctenopharyngodon idella) az Öreg-Túrból. Halászat 119/10: 46.

Nagy László, Harka Ákos

    „Érdeklődni szeretnék, hogy jelenleg napirenden van-e a leánykoncér védett státuszának feloldása?” – kérdezte Társaságunktól Híreink egyik olvasója, majd folytatta: „Tapasztalataim szerint a halfaj rendkívül nagy példányszámban fordul elő a Dunában, a Tiszában, illetve még a Balatonban (!) is. Gyanítom, hogy más természetes vizekben is hasonló a helyzet. Nem ismeretes számomra, hogy milyen egyéb szempontok lehetnek még az egyedszámon túl, de nagyon sok horgász veszíti el a horgászengedélyét amiatt, hogy összetéveszti a fajt a jászkeszeggel. Köszönettel: Kaló András”

    Az említett két halfajnak, a jászkeszegnek (Leuciscus idus) és a leánykoncérnak (Rutilus virgo) a szájállása lényegesen különbözik. A jászkeszegé csúcsba nyíló, azaz zárva, vagy csak kissé nyitva a felső és az alsó ajak azonos mértékben nyúlik előre.

Egy csúcsba nyíló szájú fiatal jászkeszeg (Fotó: Harka Ákos)

   Ezzel szemben a leánykoncérnál, miként a fényképen is jól látható: a felső ajak kissé előrébb nyúlik, mint az alsó, vagyis a szája félig alsó állású.

Egy félig alsó szájállású nagyobb leánykoncér (Fotó: Galler Ákos)

   Ha ezt jól megjegyzik a horgászok és figyelnek rá a hal kifogásakor, akkor elkerülhetik a bajt, de figyelhetnek a pikkelyek méretére is. Számolják meg, hogy a hátrahajtott mellúszó fölött hány pikkely van. Ugyanis a kisebbekből általában tíznél több, a nagyobbakból tíznél kevesebb. Kívánjuk, hogy minél több horgász ismerje meg alaposan ezeket a jellegzetességeket minden olyan vízterületen, ahol a leánykoncér megjelenik és elterjed.

   A halak védettségével kapcsolatban fontos tudni, hogy e téren nem csak az adott területen lévő egyedszám fontos, hanem a faj elterjedési területének a mérete is befolyásolja azt. A leánykoncér nem csupán őshonos nálunk, hanem egyben bennszülött halunk is, mert a Duna vízrendszerében alakult ki, és ma sem él sehol másutt. Két évtizede még ritkaság volt a Kárpát-medencében, ezért örülhetünk annak, hogy a Dunában és a Drávában már gyakrabban találkoznak vele, a Balatonból azonban eddig még nem bizonyított az előfordulása, és az ország keleti felében sem mondható gyakorinak. A Tisza vízrendszerének északi részeiről már vannak komolyabb adataink, de a szomszédos Romániában az elmúlt fél évszázadban mindössze 3 alkalommal került elő, a Körösökből pedig még egyáltalán nem jelezték. 

   Az Európa Unió Élőhelyvédelmi Irányelve alapján a leánykoncér közösségi jelentőségű faj, a Natura 2000 hálózat jelölő faja, melynek védelmére az Európai Gazdasági Közösség tagjai felelősséget vállaltak. A világ leánykoncér-állományának legnagyobb része nálunk él, tehát a fajt mi tudjuk megóvni az utókor számára. Úgy véljük, hogy a fajnak az illetékes hazai hatóság által fenntartott védettségét az említett tények indokolhatják.

Hivatkozás: Nagy L., Harka Á. (2026): Miért védett a leánykoncér (Rutilus virgo)? Halászat 119/9: 47.

Imecs István, Müller Tamás

   A botos kölönte (Cottus gobio) a hegyvidéki patakok jellegzetes, rejtőzködő életmódú fenéklakó halfaja. Előfordulása szorosan kapcsolódik a hideg, oxigéndús vízfolyásokhoz és a megfelelő szerkezetű mederaljzathoz. Az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének II. mellékletében szereplő közösségi jelentőségű faj Magyarországon védett. Korlátozott mozgásképessége és a vízfolyások fragmentációjával szembeni érzékenysége miatt állományainak megőrzése sajátos természetvédelmi feladatot jelent.

Egy ivarérett botos kölönte (Fotó: Harka Ákos)

   A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE), valamint az erdélyi természetvédelmi szakemberek együttműködésével 2023-ban a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park területén új kutatási és fajmegőrzési programot indítottunk. A munka célja a botos kölönte kontrollált körülmények közötti szaporítási és nevelési módszereinek kidolgozása, az így előállított ivadékok természetes élőhelyre történő telepítése, valamint az állományok hosszú távú nyomon követése volt. 

   A kutatás első jelentős eredménye 2023-ban született meg, amikor a Kárpát-medencében első alkalommal sikerült a botos kölönte kontrollált körülmények közötti szaporítása, lárvanevelése és a felnevelt ivadékok természetes élőhelyre történő kihelyezése. A hároméves kutatás során a szaporítás, az ikrainkubáció és a lárvanevelés módszereit folyamatosan fejlesztettük. A vizsgálatok kiterjedtek többek között a szaporodás időzítésére, az ikrák és lárvák túlélésére, valamint az eltérő nevelési és etetési módszerek hatékonyságára.

   Az első évben mintegy 1900 ikrából 710 ivadék érte el a természetes élőhelyre történő telepítéshez megfelelő fejlettségi állapotot, ami közel 40%-os felnevelési aránynak felelt meg. A következő évek vizsgálatai a szaporítási és nevelési technológia további fejlesztését szolgálták. 2024-ben 170 felnevelt ivadék került természetes élőhelyre, míg 2025-ben a kísérletben részt vevő valamennyi ikrás egyed sikeresen szaporodott, és mintegy 4400 ikrából összesen 751 táplálkozó lárvát telepítettünk ki.

   A hároméves program során így összesen 1631 kontrollált körülmények között szaporított és nevelt botos kölönte került a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park három hegyi vízfolyásába. A kutatás azonban nem ért véget a halak felnevelésével és kihelyezésével. A program egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy a kontrollált körülmények között előállított egyedek képesek-e fennmaradni és terjedni a természetes élőhelyeken. Ennek vizsgálatára a telepítéseket több éven át tartó monitoring követte.

   A telepítéseket többéves halfaunisztikai, makrogerinctelen- és vízminőségi monitoring kísérte. A vizsgálatok célja nemcsak a kihelyezett állományok nyomon követése volt, hanem annak értékelése is, hogy a vízfolyások ökológiai és vízkémiai állapota hosszú távon megfelelő feltételeket biztosít-e a faj fennmaradásához. A makroszkopikus vízi gerinctelen közösségek vizsgálata alapján a patakszakaszok ökológiai állapota a teljes kutatási időszakban kedvező maradt, és a vízminőségi monitoring nem azonosított olyan tényezőt, amely önmagában akadályozta volna a faj fennmaradását, terjedését.

   A program kezdetén a botos kölönte kezdeti elterjedése a vizsgált vízfolyásokban mindössze 823 méter hosszúságú szakaszra korlátozódott. A telepítéseket követően a faj valamennyi monitoringidőszakban ennél nagyobb területen volt kimutatható. A 2023. őszi felmérés során 3697 méter, 2024 őszén 4512 méter, míg 2025 őszén már 7520 méter újonnan benépesített vízfolyásszakaszon sikerült igazolni a jelenlétét. A legutóbbi, teljes körű monitoring alapján a faj teljes ismert elterjedése elérte a 8343 métert.

A telepítések sikeres eredménye a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park területén

   Különösen fontos eredmény, hogy a botos kölönte nem kizárólag a közvetlen telepítési pontokon maradt fenn, hanem a telepítési helyek közötti szakaszokon is megjelent. A legnagyobb kiterjedésű és legösszefüggőbb előfordulás a Juh-patakban alakult ki. A 2025. őszi monitoring során a 12 vizsgált szakasz felén sikerült kimutatni a fajt, a 32 előkerült példány között pedig 23 juvenilis és 9 adult egyed volt. A hároméves monitoring során összesen 53 egyed került elő, amelyek közül 42 juvenilis és 11 adult korosztályba tartozott.

   Az eredmények alapján a kihelyezett állományok fennmaradása és jelentős térbeli terjedése igazolható. Az önfenntartó populációk kialakulásának bizonyításához ugyanakkor további hosszú távú monitoringra és a természetes szaporodás egyértelmű igazolására van szükség. A kutatási program tapasztalatai arra is rámutatnak, hogy egy fajmegőrzési beavatkozás sikeressége nem ítélhető meg pusztán a szaporítás eredményessége vagy a kitelepített egyedek száma alapján. Ehhez a befogadó élőhelyek állapotának vizsgálata, a kihelyezett állományok hosszú távú nyomon követése, valamint a populációk fennmaradásának, terjedésének és természetes szaporodásának értékelése egyaránt szükséges.

   A hároméves kutatási program eredményei alapján a botos kölönte kontrollált szaporítása, lárvanevelése és természetvédelmi célú telepítése megvalósítható, és megfelelő élőhelyi feltételek mellett hozzájárulhat a kis létszámú, fragmentált állományok megerősítéséhez és a faj elterjedési területének növeléséhez. A kidolgozott módszerek és a monitoring során szerzett tapasztalatok a jövőben további fajmegőrzési programok tervezéséhez is felhasználhatók lehetnek.

   A program megvalósítását a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Park és Natura 2000 terület kezelési tervét támogató, 151922 SMIS kódszámú, európai uniós vissza nem térítendő finanszírozású projekt, valamint a 150916. számú NKFI Advanced kutatási projekt biztosította.

Hivatkozás: Imecs I., Müller T. (2026): Hazai–erdélyi összefogás sikere:  Új esélyt kapott a hegyi patakok ritka hala, a botos kölönte (Cottus gobio). Halászat 119/9: 46-47.

Hivatkozás: Metzker Krisztina, Harka Ákos (2026): Köpönyegfirgató halaink. Élet és Tudomány 2026/33: 1038-1040. 

Szepesi Zsolt, Maroda Ágnes, Sály Péter

   A Parádi-Tarnából 2026. 07. 03-án Recsk alatt (24-es főút, 5 fkm, EOV y731358, x287409) három, Siroknál (2415-ös út, 0,8 fkm, y734436, x286467) egy sebes pisztráng került elő. A vízfolyást Recsk felett (Ércbánya út, 10 fkm) kiszáradva találtuk, pedig Parádfürdő alatt (12 fkm) még folyt víz a mederben. A felső szakaszon ugyan volt víz, de újabb sebes pisztráng (Parád 16 fkm, Parádsasvár 18 fkm) ott nem került elő. Szintén 2026. 07. 03-án a Tarnából Tarnaszentmária alatt (fenékküszöb, 54 fkm, y736699, x281894) két példányt fogtunk. Ez nem volt meglepő, mert itt korábban, 2026. 05. 01-én egy, 2026. 06. 17-én három ivadékot is fogtunk már. Minden egyed testhossza (SL) 58 és 90 mm között volt.

A Recsknél fogott sebespisztráng-ivadékok egyike (Fotó: Szepesi Zsolt)

   Ismereteink szerint sebes pisztráng a Parádi-Tarnából korábban még nem került elő, így jelen adatok képezik a faj első észleléseit a vízfolyásból. A Bükki Nemzeti Park szóbeli közlése szerint a Parádi-Tarnába és a Tarnába senki nem kért hivatalos engedélyt sebes pisztráng telepítésére. Az illegális betelepítés valószínűleg a Parádi-Tarnába történt, a halak innen úszhattak és sodródhattak le a Tarnába.

A Parádi-Tarna Siroknál (Fotó: Szepesi Zsolt)

   A Tarna középső szakasza és a Parádi-Tarna nem megfelelő élőhely a sebes pisztráng számára, ez a hal itt élőhelyidegen fajnak számít. Folyamatos telepítése kedvezőtlen ökológiai hatást okozhat a számos védett fajt is tartalmazó tarnai halfaunára, és ez – a klímaváltozással kapcsolatos kihívásokkal együtt – komoly túlélési próba elé állíthatja a pataklakó halfajokat.

Hivatkozás: Szepesi Zs., Maroda Á., Sály P. (2026): Sebespisztráng-ivadékok (Salmo trutta) a Parádi-Tarna és a Tarna vizében. Halászat 119/8: 47.

Nyeste Krisztián, Pádár Patrik

   2026. 06. 01-jén a fonyódi mólónál (N46.753327, E17.553431) pergetés során néhány süllőt követően egy zömökebb példány is előkerült. A szokatlan testalkat mellett feltűnő volt a kősüllőre emlékeztető mintázat, meg a szájban jól látható, de a süllőénél kisebb ebfogak jelenléte.

A Balatonból fogott süllő–kősüllő-hibridként azonosított egyed (Fotó: Pádár Patrik)

A halról készült fotón számos merisztikus és morfológiai bélyeget vizsgáltuk meg, melyek közül a lényegesebbek a táblázatunkban láthatók:

   A vizsgált egyed bélyegeinek többsége nem illeszkedik egyértelműen sem a süllőhöz, sem a kősüllőhöz. Különösen figyelemre méltó az ebfogak jelenléte, ám csökkent fejlettsége, meg a köztes szájméret és a kősüllős jellegű harántsávozottság. Ezek a bélyegek összességében jól megfelelnek a szakirodalomban leírt természetes eredetű süllő–kősüllő-hibridek jellemzőinek.

   A süllő és a kősüllő mesterséges hibridje akvakultúrás körülmények között már 2003 óta ismert, amikor Müller és munkatársai (2004) elsőként hozták létre sikeresen a két faj keresztezését. A természetes körülmények között létrejött hibridek ugyanakkor rendkívül ritkának számítanak. 

   Az első igazolt természetes eredetű süllő–kősüllő-hibridet Müller és munkatársai (2010) egy 2008 novemberében a Balatonban fogott példány alapján írták le. Ismereteink szerint a Balatonból ez az egyetlen genetikailag is igazolt természetes süllő–kősüllő-hibrid. 

   A két faj eltérő ívási időszaka, ívási szubsztrátuma és szaporodási viselkedése miatt a természetes hibridizáció lehetősége korábban csekélynek tűnt. Ennek ellenére úgy látszik, hogy a Balatonban alkalmanként mégis előfordulhat a két faj kereszteződése. A jelenlegi egyed morfológiai és merisztikus bélyegei alapján süllő–kősüllő-hibridként azonosítható, de a teljesen biztos meghatározáshoz genetikai vizsgálatok lennének szükségesek.

Hivatkozás: Nyeste K., Pádár P. (2026): Süllő–kősüllő-hibrid (Sander lucioperca × Sander volgensis) a Balatonból. Halászat 119/8: 47.

Müller Tamás, Tóth András

   2025-ben nemzetközi szinten is figyelemre méltó eredményt sikerült elérnünk a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen (MATE), ugyanis elsőként szaporítottuk kontrollált körülmények között a fokozottan védett dunai ingolát. A MATE Akvakultúra és Környezetgazdálkodási Intézet Halászatfejlesztési Tanszékének, valamint a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság szakembereinek az együttműködésével nemcsak a dunai ingola mesterséges szaporítása valósult meg sikeresen az NKFI Advanced (No. 150916) pályázat keretében, hanem a lárvák felnevelése és természetes élőhelyükre történő úgynevezett populációgyarapítású telepítése (reinformcement) is.

Egy kifejlett, fokozottan védett dunai ingola (Fotó: Sallai Zoltán)

   Munkánk az ingolafogással kezdődött, amelyre 2025. március 20-án a Rába körmendi szakaszán került sor. Elektromos halászeszközzel tizenkettő ívásban lévő példányt sikerült befognunk, amelyekből a gamétákat a parton lefejtük, majd vízaktivációval termékenyítettük. A termékenyített ikratételeket 5 literes szállítóedényekben a MATE Halászatfejlesztési Tanszék haltartó rendszereibe szállítottuk, ahol keltetésüket megkezdtük.

   2026. március 10-én ugyanezen a helyszínen, szintén elektromos halászeszköz alkalmazásával, ívás előtti állapotban lévő tizenhat dunai ingola szülőhalat fogtunk be. Ezeket erősen levegőztetett 80 literes edényben szállítottuk Gödöllőre, majd egy előzetesen előkészített tartókádba helyeztük őket. A halak egyik csoportját hormonálisan indukált eljárással kezeltük (pontyhipofízis-szuszpenzió alkalmazásával), míg a másik csoportot természetes úton hagytuk ivarilag beérni. Mindkét csoport ikrás egyedeiből sikeresen nyertünk ikrát, amelyet a korábbi évben alkalmazott módszerrel termékenyítettünk meg: az ikrát Petri-csészébe fejtük, majd a több (2–4) tejes egyedből nyert spermával összekevertük, és vízaktivációval termékenyítettük meg.

Az érett ikra kifejése (Fotó: Varga Ádám)

   Ezt követően mindkét évben a 18–23 napos, közvetlenül kikelés előtt álló embriókat tartalmazó ikrákat, valamint néhánynapos lárvákat juttattunk vissza a szülőállatok eredeti ívóhelyére (2025-ben 4800, 2026-ban 5305 egyedet). Ezzel biztosítottuk, hogy az ikrafalóktól már védett fejlődési szakaszban lévő egyedek természetes környezetükben folytathassák életciklusukat.

Egy kikelt, 8 mm hosszú ingolaivadék (Fotó: Ivánovics Bence)

   Vizsgálataink során feltártuk a faj szaporodásbiológiájának és ikrafejlődésének legfontosabb jellemzőit, amelyek alapvető tudományos és természetvédelmi jelentőséggel bírnak. A dunai ingola érzékenyen reagál a vízi élőhelyek állapotára, ezért megőrzése a folyóvízi ökoszisztémák védelmének fontos eleme. Eredményeink hosszú távon hozzájárulhatnak a faj fennmaradásához és a természetvédelmi beavatkozások hatékonyságának növeléséhez. A program keretében az elmúlt két év során összesen tízezernél több egyedet telepítettünk vissza a Rábába, ami természetvédelmi értéken számolva meghaladja az 1 milliárd forintot.

Az ingolaivadékok visszahelyezése szüleik élőhelyére (Fotó: Horváth József)

   Kutatócsoportunk és jogelődeink a fokozottan védett halfajok közül a dunai ingola, a lápi póc (Umbra krameri) és a dunai galóca (Hucho hucho) szaporítása, nevelése és telepítése (populációgyarapítása) terén is jelentős eredményeket értek el. Ezt a kutatási és természetvédelmi munkát a jövőben is folytatni kívánjuk.

Hivatkozás: Müller T., Tóth A. (2026): Sikeres szaporítás segíti a dunai ingola (Eudontomyzon mariae) megőrzését. Halászat 119/8: 46.