A Magyar Haltani Társaság a természetes vizek haltani vizsgálatával foglalkozó kutatók, valamint a velük összefogó, vizeinkért és halainkért tenni akaró személyek közös szervezete. Társaságunk célja a Kárpát-medencei természetes vizek halaira irányuló faunisztikai, ökológiai, természetvédelmi és halászati kutatások ösztönzése, az eredmények és tapasztalatok közkinccsé tétele, a természetes vizek halállományának megóvása és jobbítása. Feladatunknak tekintjük továbbá a témával kapcsolatos ismeretterjesztő munkát, valamint a kulturális hagyományok és a magyar haltani szaknyelv ápolását.

Hírek

Hogyan lett a réti csíkból réticsík?

Harka Ákos

2024-ben a réticsík viselheti az Év hala címet, adta közre január elsején a Magyar Haltani Társaság. Beírva a faj nevét a Google keresőjébe, a címben megadott mindkét változatra számos példát találunk. Nem tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül, de a Wikipédia ismertetőjében is ott látjuk a fajnév egybeírt és különírt formáját is. Vajon mindkét változat helyes? Vagy csak az egyik? De melyik? És melyiket mi indokolja? Ezekre a kérdésekre keresünk választ a továbbiakban.

   Az év halát hajdan egyszerűen csak csíknak nevezték a köznapi életben, mert a csíkfajok közül egyedül ezt ismerték szélesebb körben. Ugyanis a harminc centit is elérő méretének, valamint a pangóvizekben élő hatalmas állományainak köszönhetően a régmúltban népélelmezési cikk volt. A fogására specializálódott csíkászok többnyire vesszőből font csíkvarsákkal gyűjtötték a lápok és mocsarak piacra szánt „adományát”, de a cserepesre kiszáradó mocsár kisebb gödreiből olykor ásóval is „bányászták”. Ez utóbbi különlegességet őrizte meg az utókornak Linné, amikor 1758-ban Cobitis fossilis néven írta le a fajt.

   A Cobitis annak az állatrendszertani nemnek a neve, amelybe az ide besorolt csíkfajok tartoznak, a fossilis név pedig, amely a rokonaitól megkülönbözteti, annyit jelent, hogy ásott. A tudományos név tehát úgy fordítható magyarra, hogy ásott csík, de a mi nyelvünkben ehelyett egy másik jelző, a „réti” honosodott meg, s ma is ez szerepel.

  

Az év hala a réticsík

   A csík névvel kapcsolatban nyilvánvalónak tűnik, hogy az a hal testének hosszan megnyúlt, oldalról többé-kevésbé lapított alakjára utal, miként a mákos csík tésztája esetében is. A réti jelző azonban nem ilyen magától értetődő, mert a rét manapság főként mezőt, legelőt jelent. A Magyar értelmező kéziszótár azonban – régies értelmezésként – a mocsaras, vizes területet is megemlíti. Halunk esetében nyilvánvalóan ez utóbbira kell gondolnunk, de kicsit pontosítanunk kell, mert a magyarázatból kimaradt, hogy a rétet csak időszakosan borítja víz, rendszerint tavasszal. Ilyenkor a halak tömegesen lepték el a táplálkozó- és ívóhelyként is kiváló, frissen elöntött réteket, és nagy- böjt idején innen fogott, valóban rétekről származó, tehát „réti” csíkok jelentek meg a piacokon. Ez teszi érthetővé, hogy a csíkfaj azonosítójaként miért a réti jelző épült be a magyar névbe.

   Kezdetben a tudományos és a magyar halnevek is igazodtak a binominális nomenklatúrához, azaz a kettős nevezéktanhoz, melyet a fajok pontosabb azonosítása érdekében vezettek be. Ennek megfelelően Herman Ottó 1887-ben megjelent alapvető munkája, A magyar halászat könyve nemcsak latinul, hanem magyarul is kettős névvel illette mindegyik halunkat. Így lett nála a Cobitis barbatula kövi csík, a Cobitis fossilis pedig réti csík. A latin fajneveknél mindmáig kötelező a kettős név, a magyar megfelelőjük azonban lehet egytagú is. Az 1975-ben hatályba lépett Halak elnevezése című országos szabványban számos példát látni erre: angolna, compó, márna bodorka, csuka, harcsa stb. Ez a dokumentum a réti csíkot még két külön szóként ajánlotta, ám Gozmány László 1979-ben megjelent Európa állatvilága – Hétnyelvű névszótár c. munkája már egybeírva, réticsíkként adja meg, és ugyanígy találjuk a Móczár László által szerkesztett Állathatározó 1984-es kiadása Woynárovich Elek által írt halas fejezetében is.

   Az összevonás indoka, hogy az élőlények rendszerezésében a kettős nevezéktan mellett egy másik szempont is érvényesül. Nevezetesen az, hogy a rendszertani csoportok nevét lehetőleg egybe kell írnunk. Így lettek a nyitva termőkből nyitvatermők, a tüskés bőrűekből tüskésbőrűek, a lapos férgekből laposférgek és így tovább. A mi halunkat ez annyiban érinti, hogy Bernard Germain de Lacepéde természetbúvárnak 1803-ban megjelent Párizsban egy könyve, melynek címe magyarul A halak természetrajza. Ebben leírja, hogy a csíkok közt van egy olyan, amely nagyon különbözik a többiektől, és hogy ennek egy új, külön nemet kell létrehozni, melynek ő a Misgurnus nevet adta. Mivel eltérő vonásai miatt a réti csík ebbe került át, a tudományos neve Cobitis fossilis helyett Misgurnus fossilis lett, az új nem pedig magyarul – a beletartozó faj alapján – az egybeírt „réticsík” nevet kapta.

   A faj átsorolásáról a tudományos kutatók többsége sokáig nem tudott, vagy ha tudott, nem fogadta el. Erre utal, hogy Vutskits György az 1918-ban megjelent Fauna Regni Hungariae kötetben a Misgurnus fossilis után zá- rójelben még megadja a korábbi, Cobitis fossilis nevet is. Vásárhelyi Istvánnak a Magyarország halai írásban és képekben című, 1961-ben megjelent munkája már csak a Misgurnus fossilis tudományos nevet említi, de magyarul két szóban, réti csíknak adja meg, és ugyanígy találjuk ezt a Halak elnevezése címmel 1975-ben megjelent országos szabványban is.

   A Misgurnus nemnek csupán egyetlen képviselője él a faunaterületünkön, így a réticsík nemnév alapján a faj is egyértelműen azonosítható, tehát a hal állatrendszertani magyar neve az egybeírt réticsík lett. Így javasolja ezt az Akadémia Nyelvtudományi Kutatóközpontja interneten elérhető Helyesírási tanácsadó portálja is, de a fenntartói megjegyzik, hogy számítógépes rendszerük „gyakran nem képes az összes lehetséges helyes megoldást megmutatni”. Ebből következik, hogy egy réten fogott csíkhal a továb-
biakban is írható külön, réti csíknak.

   Nagyon mereven tehát nem szabad ragaszkodnunk a rendszertani kategóriába történő besorolásból adódó egybeírási igényhez, el kell fogadnunk azt is, ha valaki a rétről fogás alkalmi jelzőjéhez vagy a kettős nevezéktanhoz igazodva réti csíkot ír. Emellett találkozhatunk más, indokolt esetekkel is. Példa rá Cobitis elongatoides, melynek a magyar neve rendszertanilag vágó csík lenne. Így különírva, mert az „igazi” csíkok közé, azaz a Cobitis nembe tartozik, tehát a „vágó” szó csak a jelzője. De mivel ez a szó nem egy alkalmi cselekvésről szól, hanem arról, hogy a hal szeme alatt felmereszthető apró csonttüske bármikor okozhat kisebb sérülést, a „vágó” állandó jelzője a csíknak, tehát a helyesírási szabályzat szerint elfogadható vágócsíkként is, egybeírt, egytagú fajnévként.

   Folytatható a sor újabb példákkal is, mert a genetikai vizsgálatok előtérbe kerülése miatt napjainkban gyakran változik a halak rendszertani besorolása. Egy-egy nemet sok esetben kettébontanak. Például a halak Gobio nemébe sorolt küllőfajaink közül hármat már 1961-ben átsoroltak az elfogadott Romanogobio nembe, tehát rendszertani szempontból már nem küllők, de a közel másfél évszázada használt magyar nevükön – homoki küllő, felpillantó küllő és halványfoltú küllő – nem lenne jó változtatni.

   

A Gobio nemből kivett halványfoltú küllő

   Véleményünk szerint a köznapi beszédben meghonosodott és megszokottá vált névváltozatokat is el kell fogadnunk. Akkor is, ha se a kettős nevezéktan, se a rendszertan igényeinek nem felelnek meg. A már említett bodorka neve mellett ilyenek a halkutatóról elnevezett és kötőjellel írt fajnevek, mint például a Vladykov-ingola, a Petényi-márna és a Kessler-géb.

   Névváltozásoknak napjainkban is tanúi lehetünk. Egyik példa erre a folyóinkban gyarapodó leánykoncér, melyet gyakran csak koncérként említenek, és valószínűleg ez a rövidebb változat fog meghonosodni. Nincs ellene kifogásunk, ugyanis az ugyanazon nembe tartozó veresszárnyú koncér neve mára bodorka lett, a másik rokon gyöngyös koncér pedig rendkívül ritka nálunk, s ha előkerül, meg kapja a gyöngyös jelzőt.

   Másik példa a névváltozásra a kárászaink esete. Amíg egyetlen kárászfaj élt nálunk, a széles kárász, addig azt mindenki röviden csak kárászként emlegette, az 1954-ben betelepített rokonát pedig ezüstkárásznak mondták. Napjainkra azonban a széles kárász szinte eltűnt, az ezüstkárász viszont gyakorlatilag minden vizünkben meghonosodott. Ehhez igazodva a horgászok ma már ezt a gyakori fajt nevezik kárásznak, és a ritkaságot illetik a neki járó széles jelzővel (ami tulajdonképpen a testmagasságra vonatkozik), de a színére utalva olykor aranykárászként is emlegetik.

 

Inváziós halunk az ezüstkárász

   Végső konklúzióként talán azt mondhatni, hogy használjuk bátran a magyar halneveket, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e a rendszertani igényeknek vagy a kettős nevezéktan követelményeinek. De mindenképpen érdemes olyan neveket választani, amelyeket sokan ismernek, sokan használnak, sokan elfogadnak. A Magyar Haltani Társaság honlapjának Jogszabályok oldala – egyebek mellett – ilyeneket is kínál az érdeklődő látogatóknak.

 

Cikkünk módosított változata a szerző Réti csík vagy réticsík című írásának, amely az Élet és Tudomány 2024. június 12.-i számában jelent meg.

Pataki szajbling (Salvelinus fontinalis) a Rábából

Harka Ákos

   2024. március 29-én egy ritkaságról hírt adó levél érkezett a Magyar Haltani Társaság ímélcímére. Ebben Balogh Gábor arról értesített bennünket, hogy a még csak 7 éves, de horgászengedéllyel rendelkező Olivér fia az  előző napon egy pisztrángfélét fogott a Rába egyházashollósi szakaszán (koordinátái: 47°03'10.0"N, 16°42'14.5"E). A hírhez fényképet is mellékelt, amelyről egyértelműen megállapítható volt, hogy a fogott hal egy méretes pataki szajbling (Salvelinus fontinalis). A ritkaságot néhány fénykép készítése után gyorsan visszaengedték a folyóba. Faunisztikai szempontból az adat nagyon értékes, mert a Rábából eddig még nem igazolták ennek a halfajnak az előfordulását. Köszönjük a híradást.

Balogh Olivér és az általa fogott pataki szajbling (Fotó: Balogh Gábor)

Hivatkozás: Harka Á. (2024): Pataki szajbling (Salvelinus fontinalis) a Rábából. Halászat. 117/2: 19.

Magyar bucó (Zingel zingel) a Tisza-tóban

Juhász Máté, Harka Ákos

   A Tisza-tó Sarudi-medencéjének nyugati szélén húzódik a Tiszának egy csatornaszerű mellékága, az Eger-patakot és a Laskót is befogadó Kis-Tisza, melynek árkában egy-két méterrel mélyebb a víz, mint a medence szomszédos részein. A kiskörei duzzasztás miatt azonban gyakorlatilag ez a meder is a tározótér részének tekinthető, mert benne szinte ugyanolyan lassan mozog a víz, mint mellette. Ennek az ároknak a Sarudhoz közeli szakaszán (koordinátái: 47.574937, 20.611515) törpeharcsa-gyérítés céljából elhelyezett varsák egyikéből 2024. március 9-én – nagy meglepetésünkre – egy magyar bucó (Zingel zingel) került elő, melynek faji azonosságát az alakja és mintázata mellett az első hátúszó 13 úszósugara is megerősítette.

   Ez az erősen áramláskedvelő faj a Tisza-tónak erről a részéről még sosem került elő. Megjelenése valószínűleg ugyanazoknak a téli áradásoknak köszönhető, amelyek nyomán a Tisza folyó medrében is gyakoribbá váltak a reofil fajok.

A Tisza-tó Sarudi-medencéjében fogott magyar bucó (Fotó: Juhász Máté)

Hivatkozás: Juhász M., Harka Á. (2024): Magyar bucó (Zingel zingel) a Tisza-tóban. Halászat. 117/2: 20.

Újabb leánykoncér (Rutilus virgo) a Túr romániai szakaszáról

Nagy András Attila, Imecs István, Kiss István

   Habár a Túr magyarországi szakaszáról rendszeresen előkerül a leánykoncér, a folyó romániai szakaszáról eddig csak két jelzése ismert a fajnak, s ezek során összesen három példány került elő. Csernat Gabrielnek azonban 2023. november 4.-én sikerült horgászás közben egy adult leánykoncért fognia a Túr folyó romániai szakaszán, közelebbről Újberek (Bercu Nou) település határában, a magyar-román-ukrán hármashatár közelében.

   A fajnak ez az újabb észlelése megerősíti azon feltevésünket, miszerint a leánykoncérnak már megtelepedett egy kisebb állománya a Túr romániai szakaszán.

A Túrból Újberek határában kifogott leánykoncér (Fotó: Csernat Gabriel)

Hivatkozás: Nagy A. A., Imecs I., Kiss I. (2024): Újabb leánykoncér (Rutilus virgo) a Túr romániai szakaszáról. Halászat. 117/2: 18.

A cifrarák (Faxonius limosus) új észlelései Baranya és Tolna vármegyében

Weiperth András, Király Kinga, Bányai Zsombor Márk

   Mind Baranya, mind Tolna vármegye területe vizes élőhelyekben igen gazdag, de sajnálatos módon mindkét vármegye álló- és áramló vizeiben számos idegenhonos faj jelenlétét bizonyították az elmúlt évtizedekben.

    Az észak-amerikai eredetű cifrarák (Faxonius [Orconectes] limosus) első hazai példányainak észlelése után napjainkra hazánk leggyakoribb tízlábú rákfajává vált. A Duna Baranya és Tolna vármegyei szakaszán az 1990-es évek második és a 2000-es évek első felében észlelték a folyam főágában és a hullámterén található mellékágakban, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb további vízrendszerekben is megjelenik. Bár a cifrarákot a Dráva horvát és szlovén vízgyűjtőjén már korábban kimutatták, a folyó magyarországi vízrendszerében vizsgálatainkig nem jelezték.

   Vegyes korcsoportú cifrarákok a Csámpai-patak paksi atomerőmű által hőterhelt szakaszán (Fotó: Weiperth András)

   A 2015 márciusa és 2024 február között végzett hidrobiológiai felméréseink eredményeként sikerült kimutatni a cifrarákot Baranya vármegyében a Lánkai-patak dunaszekcsői (46,093025É, 18,755289K), a Véméndi-patak bári (46,053794É, 18,719621K), a Fekete-víz szaporcai (45,806682É, 18,102766K), a Gordisai-csatorna torkolat feletti szakaszán (45,769381É, 18,246824K). A cifrarák megjelenését Tolna vármegyében a Csámpai-patak 6. számú főút alatti (46,562744É, 18,829471K), a patakot befogadó Faddi-Duna mellékágban (46,446820É, 18,856796K), a Kabszegi-tóban (46,402469É, 18,718837K), a Bátai-holtágban (46,131370É, 18,789046K), a Szekszárd-Bátai-főcsatorna öcsényi (46,310019É, 18,740896K) és sárpilisi (46,245342É, 18,721208K), a Lajvér-patak bátai (46,130029É, 18,776509K), a Szálkai-víztározó alatti (46,256046É, 18,609949K) és a Völgységi-patak szekszárdi (46,378394É, 18,67341K) szakaszán észleltük. A vízfolyásokban, valamint egyes természetes és mesterséges állóvizekben megjelenő, esetenként jelentős egyedszámot elérő cifrarákállományok a természetvédelmi kockázatok mellett jelentős hatással lehetnek a holtágak, horgász- és haltermelő halastavak ökológiai állapotára is. A cifrarák megjelenése és terjedése a még mindkét megyében megtalálható folyami rák (Astacus astacus) és kecskerák (Pontastacus leptodactylus) állományaira is kockázatot jelent, mert a rákpestist (Aphanomyces astaci) aktívan terjesztő fajként a még megmaradt állományokat is megfertőzheti.

Hivatkozás: Weiperth A., Király K., Bányai Zs. M. (2024): A cifrarák (Faxonius limosus) új észlelései Baranya és Tolna vármegyében. Halászat. 117/2: 18.

Leánykoncér (Rutilus virgo) a Tisza folyó Tisza-tavi szakaszán

Juhász Máté

   2024. február 22-én a busafajok fogására irányuló, nagy méretű fenékvarsákkal folytatott ökológiai halászat során egy idősebb leánykoncér is előkerült a Tisza folyó Tisza-tavi szakaszáról, a Tiszafüredről Poroszlóra vezető híd közelében (koordinátái: 47.643347, 20.738934).

   Áradások idején a folyó itt is felgyorsul, de máskor a duzzasztás miatt meglassult víz nem tipikus élőhelye a reofil fajoknak, ezért a Tisza-tavon ritkaságszámba menő leánykoncér különleges fogásnak számít. Legutóbb 2021-ben sikerült kimutatni a fajnak egy fiatal példányát ugyancsak Tiszafürednél, de meglepő módon a Tisza-tó tározótéri állóvizéből.

   Érdekességként pár nappal később, március 2-án, szinte pontosan ugyanitt egy másik áramláskedvelő fajnak, a domolykónak (Squalius cephalus) egy idősebb példányát sikerült megfogni, március 18-ig pedig három újabb, méretes domolykó és egy adult márna (Barbus barbus) is előkerült.

   2023 novemberétől február végéig szokatlanul sok, összesen hét árhullám vonult le ezen a Tisza-szakaszon, ami nyilvánvalóan összefügg a szokásosnál lényegesen enyhébb időjárással. A 2024-es év februárja különösen rendhagyó volt, a hónap országos átlaghőmérséklete hét fokkal volt magasabb az 1991–2020 közötti időszak átlagánál. Minden bizonnyal az enyhe, de csapadékos tél által előidézett áradásoknak köszönhető, hogy a Tisza-tavi folyószakaszon is gyakoribbá váltak ezek a gyorsabb vizeket jellemző, kimondottan áramláskedvelő fajok.

 

A Tiszafürednél fogott leánykoncér (Fotó: Juhász Máté)

Hivatkozás: Juhász M. (2024): Leánykoncér (Rutilus virgo) a Tisza folyó Tisza-tavi szakaszán. Halászat. 117/2: 19.

Amurgéb (Perccottus glenii) és márványrák (Procambarus virginalis) a Rákos-patak vízrendszerében

Berényi Dániel András, Fekete Gábor, Kópor István, Kuznyák Bálint Miklós, Szabó Gergely, Lehoczky István, Weiperth András

   Az elmúlt évtizedekben számos inváziós faj jelent meg és terjed hazánk vizeiben. Közülük is kiemelten nagy kockázatot jelent az amurgéb (Perccottus glenii) és a márványrák (Procambarus virginalis) a makrozoobentonra, valamint a hal- és kétéltűközösségekre.

   A Rákos-patak Pest vármegye egyik leginkább szabályozott vízfolyása. Számos településen halad át, és emellett több tórendszert alakítottak ki a fő és mellékágain. Gödöllő és Isaszeg között a Rákos-patak völgyében található a Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ (NBGK) vagyonkezelésében lévő tórendszer, ahol a bérlő horgászegyesületek tevékenysége mellett az NBGK több őshonos halfaj génmegőrzését is végzi, illetve a jövőben védett halfajok megőrzését is tervezi. Ezért is jelent nagy kockázatot bármilyen inváziós faj megjelenése a Rákos-patak felső vízrendszerében.

A halastóból fogott márványrák (Fotó: Berényi Dániel András)

   Az intézmény munkatársai 2022. augusztus 12-én a törpeharcsavarsák ellenőrzése során egy adult hím amurgébet azonosítottak a Kis-Rákos-patak torkolata feletti tóban (47.564928É, 19.367011K). Ezt követően a 2023. november 2-án végzett lehalászás alkalmával egy adult márványrákot találtak a fogásban (47.564492É, 19.369724K). A két inváziós faj észlelése jelentős kockázatot jelent, mivel számos lápi halfaj megőrzése szempontjából a központ vízterülete és a Szada határában található tórendszer is kiemelt jelentőséggel bír. Eredményeink alapján sajnos folyamatosan számolni kell az amurgéb és a márványrák megjelenésével azokban a vízrendszerekben, melyeket urbanizációs hatások érnek.

Hivatkozás: Berényi D. A., Fekete G., Kópor I., Kuznyák B. M., Szabó G., Lehoczky I., Weiperth A. (2024): Amurgéb (Perccottus glenii) és márványrák (Procambarus virginalis) a Rákos-patak vízrendszerében. Halászat. 117/2: 17.

Amurgéb (Perccottus glenii) észlelései a Balatonban

Weiperth András, Franyó Szonja

   Az elmúlt évtizedekben végzett halbiológiai vizsgálatok az amurgéb megjelenését és terjedését igazolták a Balaton nyugati és déli vízgyűjtőjén, de magának a tónak a területéről nem sikerült igazolni a faj előfordulását.

   2016 tavaszán kezdtük meg egyes befolyók, valamint a Balaton és a Kis-Balaton parti zónájában található élőhelyek tízlábú rákokra és halakra vonatkozó rendszeres faunisztikai vizsgálatait. A Balatonon végzett mintavételek során az amurgébet először 2017. május 17-én sikerült kimutatni a Keszthelyi-öbölben, a Zala folyó torkolatától északra (46.707700É, 17.261954K). A 97 mm standard testhosszú nőstény egyedet csalizott rákvarsával sikerült megfogni. Ezt követően 2018. október 27-én elektromos halászgéppel egy 58 mm hosszú egyed került elő az előbb megadott ponttól északabbra (46.708071É, 17.261271K). A faj következő észlelése 2023. november 14-én történt, ekkor egy 49 mm és egy 53 mm-es egyedet sikerült egyenáramú elektromos halászgéppel a Zala torkolattól északra található nádasban megfogni (46.709700É, 17.257340K).

   

Balatoni nádasban fogott amurgébek (Fotó: Weiperth András)

   A Balaton vízgyűjtőjén az amurgéb sikeres terjedését igazolja a tóban történő észlelése. Életmódjából adódóan a faj a zárt nádasokban, az alig pár centis vízben képes lehet idővel elterjedni a tó területén. Megjelenése jelentős kockázatot jelent a Balaton parti zónájának élővilágára, valamint a tó egyes északi befolyóiban és a Lesence-nádasmezőn található lápi pócok (Umbra krameri) állományára. A kutatást az ÚNKP-2022-2-I-MATE/17, ÚNKP-23-2-I-MATE-21 pályázatok támogatták.

Hivatkozás: Weiperth A., Franyó Sz. (2024): Amurgéb (Perccottus glenii) észlelései a Balatonban. Halászat. 117/2: 17.

Egy mikrospórás petefészeksorvasztó halparazita (Ovipleistophora mirandellae) hazai jelenléte

Harka Ákos, Csaba György 

   A mikrospórások vagy másként kisspórások (Microsporidia) parányi élőlények, melyeket sokáig az egysejtű állatok közé tartozónak véltek, utóbb azonban kiderült, hogy a gombák rokonai. Ám olyan élősködők, amelyek csak az eukarióta, azaz valódi sejtmaggal rendelkező sejtekben tudnak szaporodni, mert hiányoznak belőlük azok a sejtalkotók, amelyek nélkülözhetetlenek az örökítő DNS-molekulák és a fehérjeszintézishez szükséges RNS-molekulák felépítéséhez. Viszont rendelkeznek olyan enzimekkel és képességekkel, amelyekkel a gazdasejtet átállítják a saját anyagaik szintézisére, és ezzel újabb mikrospórás utódok létrehozására. 

   Úgy tűnik, hogy ez a szaporodásmód jól bevált. Bár csupán az állatvilágra specializálódtak, de ott a legprimitívebbektől az emberig szinte minden nagyobb rendszertani egységben előfordulnak. A fajok számát egyesek millióra becsülik, mások viszont úgy vélik, annyi faj lehet belőlük, amennyi az eukarióta állatfajok összes száma. Már megtalálták őket minden nagyobb állatcsoportban, melyekben a legkülönbözőbb szerveket és szöveteket fertőzték meg, de eddig még csak körülbelül 1500 fajt írtak le közülük. Legtöbbjüket a rovarokban észlelték – egyikük, a Nosema apis a hazai méhészetekben is pusztít –, de a rákfélékben is gyakran előfordulnak, és mintegy 150 fajuk a gerinceseket veszélyezteti a halaktól az emlősállatokon át egészen az emberig. 

 

Egy csuka sorvadt petefészke
 Csaba György felvétele
 
   A halak petefészkét károsító, korábban Pleistophora oolytica nevű mikrospórás faj hazai előfordulásáról elsőként azok a hazai szakemberek értesültek, akik 2002-ben a budapesti Országos Állategészségügyi Intézetben meghallgatták dr. Csaba György halkórtani szakértő állatorvosnak az előadását. Ebben számolt be arról, hogy munkatársaival – dr. Majoros Gáborral és dr. Láng Máriával – két csuka sorvadt és elhalásokkal tarkított petefészkének sejtjeiben a mikrospórások közé tartozó Pleistophora oolytica fürtszerű halmazait figyelték meg. A kórokozót – amely utóbb egy másik nembe lett átsorolva és ezért már az Ovipleistophora mirandellae  nevet viseli – 2002-ben egy hazai bodorka (Rutilus rutilus) sorvadó petefészkében is kimutatták, de más halfajokban sem kizárt az előfordulása.

   Valamelyest megnyugtató, hogy ez a parazita elhullást nem okoz, azonban a petefészek károsodása a beteg hal szaporodását megakadályozza, ugyanis a petefészek sorvadt állapota miatt ívásra nem kerülhet sor. Ezek alapján joggal feltételezhető, hogy a természetes vizekből befogott csukák mesterséges szaporításának olykor tapasztalható sikertelenségéért is ez a parazita felelős. Jelenleg nagyon keveset tudunk ennek a parazitának a hazai elterjedéséről, ezért kérjük a horgászokat, ha találkoznak hasonló esetekkel, akár más halfajoknál is, készítsenek fényképet a sorvadt petefészekről és a lelőhely adataival együtt küldjék be a haltanitarsasag@gmail.com ímélcímre.

Hivatkozás: Harka Á., Csaba Gy. (2024): Egy mikrospórás petefészeksorvasztó halparazita (Ovipleistophora mirandellae) hazai jelenléte. Halászat. 117/1: 19. 


Leánykoncér (Rutilus virgo) a Közép-Tisza alsó szakaszáról

Sallai Zoltán

   A „Horgászat a Tiszán” Facebook-csoportban gardára vonatkozó előfordulási adatokat kerestem, amikor Szabó Pál fotói között képet találtam egy adult leánykoncér fogásáról is. Kérdésemre megosztotta velem, hogy ezt a példányt a tiszasasi strandon (X163970; Y726868) finomszerelékkel, fenekezve fogta 2020. szeptember 23-án. 2005 óta horgászik itt, és az elmúlt időszakban összesen 6–7 egyedet fogott, de a képen látható koncér volt eddig a legnagyobb. Tudomásunk szerint az eddig ismert Szolnok környéki lelőhelyek mellett ez a legdélebbi előfordulása a fajnak a Tiszán, ezért az adatot közlésre érdemesnek tartottuk. Ezúton is hálásan köszönöm Szabó Pálnak, hogy készségesen megosztotta velem a fogás adatait. 

 
A tiszasasi strandon fogott adult leánykoncér
Szabó Pál felvétele
 
HivatkozásSallai Z. (2024): Leánykoncér (Rutilus virgo) a Közép-Tisza alsó szakaszáról. Halászat. 117/1: 19.

Kapcsolat

Látogatók

free counters free counters