Szerző: Dr. Harka Ákos

   Haltani taxonómusok azok a szakemberek, akiknek kutatási területe a halfajok elkülönítése és rendszerbe foglalása. Már régmúlt időkben is voltak, akik leírták a különböző fajok jellegzetes vonásait, melyek alapján egymástól megkülönböztethetők, a latin nyelv szabályai szerint két szóból álló tudományos nevet adtak nekik, besorolták őket rokonaik közé a halak rendszerébe, és igyekeztek megadni az azonosításukat megkönnyítő határozókulcsot is.

Tudományos halnevek

   A bevezetőnkben jelzett tudományos munka első kimagasló szintje bő 250 éves múltra tekinthet vissza, hiszen a svéd Linné – eredeti latinos nevén Carolus Linnaeus – az 1758-ban megjelent Systema Naturae kötetében már minden általa ismert növény- és állatfajra alkalmazta a kettős nevezéktant. Ennek nyomán lett később a ponty „hivatalos” neve – már feltüntetve a névadó nevét és a leírás évszámát is: Cyprinus carpio Linnaeus, 1758.

   Az ilyen tudományos nevek első szava annak a nemnek, latinul genus-nak a neve, amelybe a faj tartozik, második szava a fajnév, azaz a species neve. A tiszteletet kifejezni kívánó írásokban a latin fajnév után kiírják az adott fajt elsőként leíró személynek a nevét is, melyet a tudományos leírás évszáma követ. Ilyen eredeti leírótól származó neve van például a csukának – Esox lucius Linnaeus, 1758 –, vagy a Maros romániai szakaszáról esetleg hozzánk is lesodródó Petényi-márnának – Barbus petenyi Heckel, 1852. A Kárpát-medence halai között azonban már kevés ilyen változatlan név akad. Ám ha többen együttműködve írták le a fajt, akkor több személy neve is felkerülhet a fajnév után. Példa erre a négy személyhez kötődő kárpáti márna – Barbus carpathicus Kotlík, Tsigenopoulos, Ráb & Berrebi, 2002, melynek hazánk északkeleti részén jelentősebb állományai élnek.

   Napjainkra a fajok túlnyomó többségének megváltozott a Linnétől kapott neve. A kárász például az eredeti Cyprinus carassius Linnaeus, 1758 névből Carassius carassius (Linnaeus, 1758) lett. Cyprinus helyett tehát Carassius lett a nemnév, a tudományos fajnevet elsőként megadó Linné latin neve pedig a leírás évszámával együtt zárójelbe került. Erre a változásra azért került sor, mert Sven Nilsson – egy bő évtizeddel később – a pontytól erősen eltérő
sajátosságai miatt egy új, a saját maga által megadott Carassius nembe tette át a fajt. A halat eredetileg leíró Linné neve és a leírás évszáma a nemnév változása miatt került zárójelbe. Halneveink többsége már ezekhez a mintaként leírtakhoz hasonló: márna – Barbus barbus (Linnaeus, 1758) –, gyöngyös koncér – Rutilus medingeri (Heckel, 1851) –, német bucó – Zingel streber (Siebold, 1863). A kettő vagy több szerző által leírt fajok esetében pedig több
név kerül zárójelen belülre, amire példa a razbóra – Pseudorasbora parva (Temminck & Schlegel, 1842).

   A halak rendszerbe foglalását a taxonómiai, azaz rendszertani kutatások teszik lehetővé. A már évszázadokra visszatekintő munka a vizsgálati módszerek fejlődése alapján három szakaszra osztható. Közülük első a külső megjelenést leíró klasszikus morfológia, ezt követi a számokkal megadható, a méretaránybeli és a bonctani sajátosságokat is figyelembe vevő merisztikus–metrikus morfológia, majd harmadikként a DNS-vizsgálatokon alapuló és napjainkban egyre többfelé zajló molekuláris taxonómia. A továbbiakban – néhány fontos kutató nevét és alapvető művét megemlítve – igyekszünk képet adni e három korszakról.

Klasszikus morfológia

   Ez a kezdeti szakasz, amely a külső alaktani bélyegek vizsgálatán és leírásán alapul, nagyrészt Linné, Cuvier és Heckel munkájával írható le. Ebben a 18–19. századi időszakban a fajok leírása és rendszerbe illesztése is morfológiai alapokon történt, melybe az alaktani sajátosságok mellett a színezet is beletartozott. A rendszertani besorolásokhoz a testalkat, az orr hossza és alakja, a száj és a szem állása, az úszók helyzete, formája, mérete és egyéb külső sajátosságok szerint kiválasztott típusok elkülönítése, valamint a hozzájuk hasonló példányok besorolása volt szükséges. A taxonómiai kutatások lényege tehát a halak külsejének leírása, a hasonló populációk közti különbségek feltárása, a fajokba rendezés, majd a hasonló fajok csoportosítása volt.

   A magyarországi haltani taxonómia első, 18–19. századi szakaszának legjelentőseb alkotói közül a következő négy név feltétlenül említésre méltó:

   Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) ugyan még nem volt igazi taxonómus, de az általa írt és ábrákkal társított Danubius Pannonico-Mysicus (1726) kötetben a Duna-medence halfaunájának első átfogó képét adta a saját észlelései alapján. A leírásokat latinul tette közzé (így a neve is Marsili lett), de érdekességként megemlíthető, hogy olasz származása ellenére több halunk képéhez is odaírta – hol német, hol magyar betűkkel – a hal magyar nevét imigyen: Ketseke, Wysahal, Veres Szárnyuketzegh.

A veresszárnyú keszeg Marsili írásmódjával

   Carolus Linnaeus (1707–1778) fő műve a Systema Naturae 1758-ban megjelent 10. kiadása tekinthető a tudományos taxonómia alapkövének. A binominális nomenklatúra, azaz a latin kettős nevezéktan bevezetésén túl megalkotta a halak rendszerét, melyben már alkalmazta a ma is használt faj, nem, rend és osztály fogalmát, lehetővé téve a besorolást a növekvő csoportokba. Szerte a világban őt tekintik a taxonómia „atyjának”.

   Johann Jakob Heckel (1790–1857) a Duna halfaunájának első modern rendszerezője volt, és több ma is érvényes fajnak a leírója, tudományos névadója.

    Rudolf Kner (1810–1869): Heckellel közösen írt műve, a Die Süßwasserfische der österreichischen Monarchie (1858) a teljes Habsburg Birodalom, benne Magyarország halfaunájának első átfogó, tudományos igényű feldolgozása volt.

Merisztikus–metrikus morfológia

   A taxonómia fejlődésének második lépcsőfokát Charles Darwin 1859-ben megjelent munkája, A fajok eredete előzte meg. Az ebben hangsúlyozott természetes kiválasztódás változást hozott a rendszerező taxonómusok szemléletébe, ugyanis beépült és jelentőssé vált a rokonság, az eredet, a származás. Ehhez alaposabb, számszerű adatokon és méréseken alapuló vizsgálatokat igyekeztek végezni a kutatók. Így például fajonként számontartották, hogy mettől meddig terjedhet a pikkelyek száma az oldalvonalon, hogy efölött és ezalatt hány pikkelysor lehet, és hogy az úszók osztatlan és osztott sugarainak a száma milyen határok között változhat.

   Felfigyeltek a belső jellegzetességekre is, így például a szájban lévő csontfogazat jellegére és térfoglalására, a kopoltyúívek belső oldalán sorakozó porcfogak vagy porctüskék számára, de anatómiai beavatkozásokkal még a csontozatra is. Utóbbiak közül a garatcsontok a rajtuk ülő garatfogakkal igen jellemzőek lehetnek, de olykor a kopoltyúfedő csontjainak formáját és a csigolyák számát is figyelembe vették a rokonságok megállapításához.

   Mérésekkel többnyire a testhossz és a testmagasság, továbbá a fejhossz és a testhossz arányának határait igyekeztek megadni, de például a küllőknél a faroknyél legnagyobb vastagságának és legkisebb magasságának a viszonya is fontos lehetett. Mindenesetre elmondható, hogy ez a második módszertani szint sokkal objektívebbé tette a fajhatárok meghúzását.

   A klasszikus morfológiát követő második szakasz hazai kezdetét Herman Ottó munkája, A magyar halászat könyve jelzi, amely a hazai haltani kutatásoknak és a halak rendszerbe foglalásának nagyon precíz és rendkívül értékes alapműve. Értékét emeli például az is, hogy a vizeinkben korábban egyetlen küllőfajként ismert fenékjáró küllő (Gobio gobio) mellé – melyet ő Gobio fluviatilis néven mutatott be – új fajunkként elfogadta és bemutatta a
felpillantó küllőt is (Gobio uranoscopus). A fenékjáró küllővel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a fajfogalom ekkor még lényegesen tágabb volt a mainál, így egy fajon belül több olyan alfaj, változat, forma is lehetett, melyet a későbbi vizsgálatok fajként fogadtak el.

   A 19. század végi és a 20. század első felében folyt részletesebb vizsgálatok alapján a korábban egy-egy fajnak tartott populációkból többet írtak le, de csak a küllem, a belső szervek és a számszerűség alapján. Mindezek eredményeként a fajfogalom szűkült valamelyest, és annak ellenére, hogy a kutatások az anatómiai és oszteológiai, azaz csonttani vizsgálatokkal is morfológiai alapokon maradtak, valamelyest a leszármazási vonalak felderítését is segítették.

   Ebből az időszakból, melyben a számszerűsíthető jellegek (pikkelyszám, osztatlan és osztott úszósugarak száma, testarányok, csigolyaszám) váltak meghatározóvá, hazánkra vonatkozóan ugyancsak négy személyt emelünk ki, kiknek a munkája röviden így jellemezhető:

   Herman Ottó (1835–1914), akinek rendkívül gondos munkája – A magyar halászat könyve (1887) – a hazai halfajok ismertetése, valamint precíz rendszerbe foglalása mellett a magyar haltani szaknyelv és a népi szókincs megőrzésében is pótolhatatlan jelentőséggel bír. Külön értéke, hogy a klasszikus morfológia halfajokra vonatkozó leírásait gondosan kiegészíti a merisztikus és metrikus morfológiai jellegzetességekkel.

   Vutskits György (1858–1929) a magyar halfauna modern, merisztikus alapú feldolgozója. A Fauna Regni Hungariae (1918) kiadványba általa írt és később megjelent Classic pisces, azaz Halak osztálya című fejezet a magyar halfauna tudományos igényű rendszertani alapú leírása, melyet gondos irodalomjegyzék követ.

   Berinkey László (1915–1994) 1966-ban megjelent Halak – Pisces című határozókönyve alaposan figyelembe veszi a merisztikus, metrikus és oszteológiai jegyeket. Ebben már három hazai küllőfaj szerepel: a fenékjáró, a felpillantó és a halványfoltú küllő (utóbbi Gobio albipinnatus néven), de várhatóként – Kessler küllőjeként, Gobio Kessleri elnevezéssel – megemlíti a homoki küllőt is.

A merisztikus–metrikus morfológia hazai alapműve

Bănărescu, Petru (1921–2009), akinek legjelentősebb műve a Fauna Republicii Populare
Romîne sorozatban megjelent Pisces – Osteichthyes című könyv. Hazai taxonómiánk a
20. század második felében nagyrészt az általa leírt rendszerezésre épült.

Molekuláris taxonómia

   A taxonómiai vizsgálatok harmadik szakasza, amely a 20. század vége felé kezdődött és napjainkban is tart, a DNS-vizsgálatokon alapul. Ennek során az élőlények sejtmagjaiban lévő és rájuk jellemző nukleáris DNSszakaszokra irányuló vizsgálatok történnek, de a petesejtek mitokondriumaiban lévő, ily módon az utódokba mindig átjutó és viszonylag rövidebb idő alatt mutálódó mitokondriális DNS, rövidítve mtDNS vizsgálataira is sor kerülhet.

   Mindezek eredményeként már olyan fajok is elkülönülnek, amelyek morfológiailag nagyon hasonlók, kinézetre egyformák. Az idők során azonban – evolúciósan vagy ökológiai okokból – genetikailag olyannyira különbözők lettek, hogy akkor is külön fajokként kell elfogadnunk őket, ha kinézetre egyformák. Ez esett meg azzal a fenékjáró küllőnek nevezett fajjal is, amelyből napjainkra kivált a dunai küllő (Gobio optusirostris) és a tiszai küllő (Gobio carpathicus), melyeket már önálló fajokként tartunk számon.

   A modern taxonómiai vizsgálatok eredményei alapján a halak rendszere is nagyon megváltozott, mert a korábbi, főként morfológiai és anatómiai hasonlóságok helyett a genetikai rokonságot, a leszármazást veszi figyelembe. Aki eddig a régi rendszerben otthonos volt, a mostani új rendszer szerint sorba rendezett halak között meglehetősen nehezen talál rá a keresett fajra, de akik már ezen nőttek fel, azoknak bizonyára kevesebb gondot okoz.

   A molekuláris taxonómia tárgyköréből már több 20. század végi és 21. századi publikáció készült. Közülük – bevezetőként – két szerzőpáros könyvét említjük meg, melyek a halak osztályozásánál már a molekuláris taxonómia rendszerét vették figyelembe, és ennek alapján ismertetik Európa, illetve Magyarország halait. Mellettük azonban egy friss és rendkívül eredményes vizsgálatot, egy a tudományra nézve új, hazánkban és Romániában élő halfaj leírását is figyelembe vehetjük. De számos hazai és néhány besegítő külhoni kutató vett részt olyan molekuláris vizsgálatokban is, melyek főként hazai fajokra vagy hibridekre irányultak. Ezekről a munkákról pár mondat:

   Maurice Kottelat & Jörg Freyhof Handbook of European Freshwater Fishes (2007) című könyve modern taxonómiai keretet adott Európa teljes édesvízi halfaunájának, beleértve hazánk jellegzetességeit is.

   Harka Ákos & Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című könyvének a 2025-ben kiadott második kiadása teljes egészében a molekuláris taxonómia alapján illeszti új rendszerbe, majd ebben a sorrendben írja le és mutatja be akváriumi felvételeken hazai halainkat. Emellett azonban az Európai Unió által elfogadott 10x10 kilométeres négyzetekkel beosztott térképeken közreadja a fajok utóbbi ötven évben kimutatott lelőhelyeit is.

   Antal László és munkatársai – gondos molekuláris vizsgálatokkal megerősítve – a Körös vízgyűjtőjéből bihari márna néven – Barbus biharicus Antal, László & Kotlík, 2016 – egy új fajt azonosítottak és írtak be a halak rendszerébe. E tudományos újdonság nagyrészt Románia területén honos, de a Sebes-Körös határmenti hazai szakaszán is él.

Egy bihari márna a Sebes-Körös hazai szakaszából (Fotó: Sallai Zoltán)

   Az előbbi bejegyzéshez hasonló módszerekkel számos további kutatómunkára került sor hazánkban, melyek között országos felmérések is voltak. Ezek során DNS- vagy mtDNS-vizsgálatokra került sor, melyek igazolták a busák, az ezüstkárászok és egyes pisztrángpopulációk hibridvoltát, kimutatták a hazai lápi pócok populációinak kissé eltérő, de egy önálló fajba tartozását, felmérték a Balaton keleti és nyugati részén élő süllők közötti kis eltéréseket, tisztázták, hogy hazánkban a csuka déli leszármazási vonala őshonos, de megemlíthetjük a hazai és romániai küllőpopulációk azonosítását, a dunai és tiszai küllők közötti viszonylag kicsiny genetikai különbség kimutatását is. A sort folytatni lehetne, de olyan hazai vizsgálatra még nem került sor, amely változást eredményezett volna a halak rendszerében. Úgy tűnik, hogy ennek érdekében a jövőben érdemes lenne nagyobb gondot fordítani a nemzetközi kapcsolatok szorosabbá tételére.

   A taxonómiai vizsgálódások három szakaszára semmiképpen nem úgy kell tekinteni, mintha leváltanák egymást, hanem úgy, hogy integráltan működve, egymásra épülve egészítik ki és szűkítik egyre szorosabbra a fajfogalmat. Ám ahogyan világszerte terjed a genetikai vizsgálatok lehetősége, egyre nő az újként leírt fajok száma. A Nyugat-Európától Kelet- Ázsiáig megtalálható fürge cselléből (Phoxinus phoxinus) napjainkig, azaz 2026-ig már 28 új fajt írtak le. Nem túl sok már ez is? Nem lett túl szűk az alapegység, a genetikai különbségek alapján meghatározott fajfogalom? Vizsgálták, hogy az újnak leírt fajok egymással szaporodva milyen hibrid utódokat képesek létrehozni? Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezekre a kérdésekre még választ kell keresni. Lehetőség van rá, hiszen a fajfogalom tartalma a múltban is változott az idők folyamán, s bizonyára ezután is módosulhat.

A fürge cselléből (Phoxinus phoxinus) leírt új halfajok

1–4: Nyugat-európai, 5–8: Duna-völgyi és telepített, 9–13: Balkáni, 14–18: Kelet-európai, 19–28: Ázsiai
(Forrás: Takács Péter 2026. 03. 21-én tartott előadása az MHTT Halak napi konferenciáján.)

Hivatkozás: Harka Á. (2026): A haltani taxonómia hazai fejlődése. Halászat 119/7: 36–39.

Nyeste Krisztián, Sólyom Norbert

   2026. 05. 03-án a horgászatunk során került elő egy kecskerák (Pontastacus leptodactylus) a Tisza tiszaburai szakaszáról, a kiskörei közúti-vasúti Tisza híd alól (N47.478478, E20.513853). A faj hazánk három őshonos tízlábú rákfajának egyike, azonban állományai azelmúlt évtizedekben jelentősen megfogyatkoztak, elsősorban az idegenhonos cifrarák (Orconectes limosus) terjedése és az általa közvetített rákpestis következtében.

   Korábbi felmérések alapján a kecskerák a Közép-Tiszából nagyrészt eltűntnek volt tekinthető. A Tisza magyarországi szakaszain végzett országos vizsgálatok során már csak szórványos előfordulásait dokumentálták, főként a Tiszalök feletti régióban és a Hármas-Körös torkolatának térségében.

   A mostani észlelés különösen fontos annak fényében, hogy két évvel ezelőtt már Szolnok térségéből is ismertté vált egy példány előfordulása. A két adat alapján feltételezhető, hogy a kecskerák a Közép-Tiszán nem csupán alkalmi megjelenő, hanem egy kisebb, stabil állománnyal is jelen lehet.

A Tiszaburánál előkerült kecskerák (Fotó: Nyeste Krisztián)

Hivatkozás: Nyeste K., Sólyom N., (2026): Újabb adat a kecskerák (Pontastacus leptodactylus) közép-tiszai előfordulásáról. Halászat 119/6: 48.

Kolozsvári Kevin, Sólyom Norbert, Nyeste Krisztián

   2026 márciusának végén a Millér több szakaszán halfaunisztikai vizsgálatokat végeztünk elektromos halászgép alkalmazásával. A mintavételek célja a vízfolyás aktuális halfaj-összetételének felmérése volt.

   A vizsgálatok során három, a területről korábban nem ismert halfaj jelenlétét igazoltuk. A kaukázusi törpegéb (Knipowitschia caucasica) egyede a 47°17'23.8"N, 20°14'37.0"E koordinátájú mintavételi ponton került elő, (Besenyszög, Palotás felőli főút mellett). A faj idegenhonos, bentikus életmódú, elsősorban finom szemcseméretű aljzathoz kötődik, így táplálék- és élőhelykonkurense lehet a kisebb termetű őshonos halfajoknak.

Besenyszög fölött került elő a kaukázusi törpegéb (Fotó: Kolozsvári Kevin)

   A kősüllő (Sander volgensis) jelenlétét a 47°17'34.2"N, 20°14'35.6"E koordinátájú szakaszon mutattuk ki, (Besenyszög, Halassy híd). Ez az őshonos ragadozófaj elsősorban nagyobb folyókhoz kötődik, áramláskedvelő jellegét pedig az is alátámasztja, hogy egy duzzasztómű alatti szakaszon került elő.

A Halassy híd duzzasztója alatt fogott kősüllő (Fotó: Kolozsvári Kevin)

   A halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi) egyedeit a 47°20'11.6"N, 20°14'38.0"E koordinátájú mintavételi helyen fogtuk, (Jászladány település közelében). A faj őshonos, fenéklakó életmódú, elsősorban homokos–kavicsos aljzatot preferál, és gyakran a tiszta, jó oxigénellátottságú vízi környezet indikátorfajaként említik.

Az egyik halványfoltú küllő (Fotó: Kolozsvári Kevin)

   A kimutatott fajok megjelenése feltehetően a Tisza vízrendszeréből történő betelepüléssel magyarázható. Az új előfordulási adatok a Millér halfaunájának változására utalnak, és alátámasztják a kisebb vízfolyások és alföldi csatornák rendszeres faunisztikai monitorozásának szükségességét.

Hivatkozás: Kolozsvári K., Sólyom N., Nyeste K. (2026): Három, korábban nem jelzett halfaj a Millérből. Halászat 119/6: 48.

   A Magyar Haltani Társaság (MHTT) az őshonos halfajok népszerűsítése érdekében 2011- től kezdve minden évben három jelöltet állít az Év hala cím elnyeréséért folyó versenyben, melyben a végső döntést az internetes szavazókra bízza. Előző számunkban a győztes vágótokról számoltunk be, most pedig a második szilvaorrú keszeggel és a harmadik helyezett paduccal foglalkozunk.

Szilvaorrú

   Aki egy oldalvonalán szintén ötvennél több kicsi pikkelyt viselő halnak csak az előrenyúló orrára, alsó állású szájára és nyúlánk alakjára figyel, a második helyezett szilvaorrú keszeget (Vimba vimba) könnyen összetévesztheti a hozzá hasonló „bronzérmes” paduccal. Az említett sajátosságokban tényleg közel áll egymáshoz ez a két faj, ám míg a paduc szájvonala alulról nézve szinte egyenes vonalú, a szilvaorrú keszegé U alakú.

   Arra is figyelhetünk, hogy míg a paduc farokalatti úszójában csak 8–12 elágazó sugár van, a szilvaorrú keszeg sokkal hosszabban elnyúló úszóját 17–22 ilyen támaszték merevíti. Ha még azt is észrevesszük, hogy ennek a halnak a hát- és farokúszója között a legfelső pikkelysor egy fűrészfogas élt alkot, akkor a tévesztés kizárt. Azt, hogy a neve miért szilvaorrú keszeg, nem kell magyarázni, elég ránézni egy élő példány előrenyúló kékes színezetű orrára. Egyébként ez a hal nem az apróságok közé tartozik, a horgászok hazai rekordfogása elérte a két kilogrammot.

Az áramláskedvelő szilvaorrú keszeg (Fotó: Sallai Zoltán)

   Érdekesség, hogy halunk eredetileg a félsós tengeröblökben volt honos, ám onnan a folyókba is fölvándorolt, ahol az idők folyamán kialakultak állandóan édesvízben élő populációi. Ezek évezredek óta élnek Közép- és Kelet-Európában, így tehát a faj hazánkban is őshonos, és folyóinkban jól, sőt a gyakoriságát nézve talán egyre jobban érzi magát.

A szilvaorrú keszeg hazai észlelései

   Szaporodásának főszezonja a tavasz, ezért április 15-től május 31-ig a fogása tilos, ám frissen kelt ivadékai – kisebb csapatokban – júliusig is megjelenhetnek. Ikráikat a meder kavicsos, sóderes részeire rakják, ezért ilyenkor a sodrottabb vizeket, főként a márnazónát keresik fel. Úgy tűnik azonban, hogy a duzzasztott folyószakaszoktól sem riadnak vissza, a Tiszának például a Tisza-tavi részén a tározótérben is megjelentek az ivadékai.

   A faj alsó állású szájából következik, hogy állati eredetű táplálékát – ami főként férgekből, rovarlárvákból, kisebb rákokból és puhatestűekből áll – a mederfenéken szedegeti, de kisebb arányban növényi anyagokat is fogyaszt. A vizeinkben általában csak mérsékelt gyakoriságú, ezért gazdaságilag nem nagy jelentőségű.

A vésettajkú

   A paduc (Chondrostoma nasus) teste megnyúlt, oldalról lapított, testmagassága kicsi. A feje se nagy, de tompa és kissé sötétebbre színeződő orra jól előrenyúlik. Porcos szája az orra alatt van, hasítéka oldalirányú és szinte egyenes vonalú. Szarubevonatú alsó ajka olyan éles, hogy azzal a vízalatti köveken, kavicsokon, növényi részeken, gyökereken megtapadó és a számára táplálékul szolgáló, főként fonalas algákból meg a köztük megbújó apró állatkákból álló élőbevonatot könnyedén legyalulja. Erre utalva nevezte Herman Ottó vésettajkú paducznak 1887-ben megjelent munkájában, A magyar halászat könyvében, és a faj tudományos neve is a jellegzetességekre utal. Görögül ugyanis a chondros porcot, a stoma szájat jelent, a latin nasus szó pedig magyarul: orr.

A vésett ajkú és nagy orrú paduc (Fotó: Sallai Zoltán)

   Külcsínhez hozzájáruló ezüstös pikkelyei aránylag kicsik, számuk az oldalvonalon 52 és 66 között változhat, de többnyire 60–63, és ebbe a képünkön számolható 62 pontosan beleillik. Az idősebb példányok úszói szépek, általában piroslóak. A hát- és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú, a viszonylag nagyméretű farokúszó pedig mélyen bemetszett. Nagyra nőtt példányai nem gyakoriak, de a hazai horgászrekord kissé még a 3 kilót is
meghaladta.

A paduc hazai elterjedése

(A térképek forrása: Harka & Sallai: Magyarország halfaunája c. könyve, 2025)

   Áramvonalas testformájából következtetni lehet rá, hogy ez a faj a folyók felsőbb, erősebb sodrású szakaszait kedveli. Ahol a nagyobb vízfolyások hegyi és alföldi szakasza között fokozatos az átmenet, ott különösen gyakori, mert ikráit szívesen rakja a meder sodrottabb részeit borító öklömnyi kavicsokra, ahol azok megtapadnak. Ebből adódóan a folyók ilyen szakaszai a paduczóna nevet kapták. A Tisza országhatáron kívüli részén ez a hegylábaktól lefelé tart, és a Tiszabecs–Tiszacsécse közti rövid folyószakasz még nálunk is ebbe a zónába sorolható. Ám kisebb arányban megtalálható a lejjebb lévő márnazónában, és még az alföldi dévérzóna erősebb sodrású szakaszain is előfordul.

   Áprilisban és májusban a paduczónában nagyon gyakori, és a lejjebb eső márnazónában se ritka, mivel ekkor van az ívásuk, tehát érthető, hogy a fogásuk április 15-től május 31-ig tilos. Az év többi részében a 20 centisek és az ennél nagyobbak foghatók. Húsa ugyan szálkás, de jól átsütve finom, ízletes. Folyóvizeinkben a nagyobb példányok sem ritkák, így ez a halunk gazdasági szempontból is némileg jelentősebb, így a horgászok jelentős részével együtt kívánhatjuk, hogy érezze jól magát minálunk.

Hivatkozás: Harka Á. (2026): A 2026-os Év hala verseny második és harmadik helyezettje. Halászat 119/6: 28–29.

Sólyom Norbert, Nyeste Krisztián

   2026. március 8-án az Alcsi-Holt-Tisza horgászainak közösségi oldalán Sz. Z. egy tokféléről készült fényképet tett közzé. A hal szájáról sajnálatos módon nem készült külön felvétel, így a határozás teljes bizonyossággal nem végezhető el. A fotón azonban több olyan bélyeg is megfigyelhető, amely a faj meghatározását segíti. A hal orra rövid és vaskos, a vértek nagyok és jól fejlettek, számuk a háton 17, az oldalon pedig 35. A bajuszszálak az orrhoz közelebb erednek, rövidek, és valószínűsíthetően hátra simítva sem érnék el a felső ajkat. E bélyegek alapján feltételezhető, hogy a kifogott példány egy fiatal vágótok.

Az Alcsi-Holt-Tiszából fogott vágótok (Fotó: Szűcs Zoltán)

   A vágótok alapvetően tengeri életmódot folytató, de a folyókba ívni felvándorló (anadrom) tokféle. A Duna vízrendszerében történelmileg rendszeres faj volt, azonban napjainkra erősen megfogyatkozott, a Tisza vízrendszerében pedig csak kivételesen ritkán kerül elő.

   Az Alcsi-Holt-Tisza egy holtmeder, amely időszakosan a Tiszából kap vízutánpótlást. A két víztér közötti kapcsolat azonban szabályozott műtárgyakon keresztül történik, és nem áll fenn folyamatos, természetes átjárhatóság. A holtmeder és a Tisza közötti vízcsere elsősorban vízgazdálkodási célokat szolgál, a halak számára tehát nem biztosít rendszeres vagy könnyen járható migrációs útvonalat.

   Tovább csökkenti a természetes bekerülés valószínűségét az is, hogy a vágótok életmenete rendkívül speciális környezeti feltételekhez kötött. A faj természetes szaporodása nagyobb folyók gyorsabb sodrású, kavicsos vagy köves mederszakaszaihoz kapcsolódik, és a fiatal egyedek jellemzően hosszabb ideig a főmederhez kötődnek. Egy fiatal példány megjelenése egy hidraulikailag részben izolált holtmederben kevéssé valószínű természetes úton, különösen egy olyan vízrendszerben, ahol a faj jelenléte eleve rendkívül ritka.

   A vágótok mesterséges szaporítása napjainkban már jól kidolgozott technológia, amelyet fajmegőrzési és kaviártermelési célból egyaránt alkalmaznak. Véleményünk szerint az Alcsi-Holt-Tiszában való megjelenés legvalószínűbb magyarázata egy mesterségesen szaporított egyed szándékos vagy véletlen betelepítése lehet.

Hivatkozás: Sólyom N., Nyeste K. (2026): Vágótok (Acipenser gueldenstaedtii) Szolnoknál, az Alcsi-Holt-Tiszából. Halászat 119/5: 18.

Sallai Zoltán, Harka Ákos & Lehoczky István

   A Kárpát-medencében a 18. században végrehajtott vízrendezési munkálatokkal, a nagy mocsárvidékek lecsapolásával nagy mértékben beszűkült a mocsári élőhelyek kiterjedése, ezáltal a mocsári halfajok populációi is jelentős mértékben leapadtak.

   A legjelentősebb állománycsökkenést a lápi póc (Umbra krameri) szenvedte el. A 21. században a fennmaradt maradványpopulációit leginkább a klímaváltozás miatti kiszáradások, az inváziós amurgéb (Perccottus glenii) megjelenése és a vízügyi kezelők helytelen vízkormányzása, valamint az általuk végzett kotrási munkálatok, illetve a mezőgazdasági és kommunális eredetű szennyezések veszélyeztetik. A lápi póc Magyarországon „fokozottan védett” státuszban van. Az elmúlt 30 évben próbáltuk felkutatni a még meglévő maradványpopulációkat Magyarország teljes területén. Sajnálatosan több, korábban ismert élőhelyéről teljesen eltűnt a faj, a legtöbb élőhelyen a kiszáradások és minden bizonnyal az amurgéb gradációja miatt.

A lápi póc és lelőhelyei az utóbbi ötven évben

   A vizsgálatokat az élőhelyek zömén kis teljesítményű, akkumulátoros rendszerű elektromos halászgéppel végeztük. A legtöbb élőhelyen nagyon nehéz terepi körülmények között tudtunk adatokat gyűjteni, részben a nagy szubmerz és emerz vízinövény-borítottság, részben a mély lágyüledék miatt. A legtöbb helyszínen fotódokumentációt készítettünk az élőhelyről, megmértük a leggyakoribb vízminőségi paramétereket (pH, oldott oxigéntartalom, vezetőképesség, vízhőmérséklet). A fogott fajok egyedszámait digitális diktafonnal rögzítettük.

A réticsík lelőhelyei (A hazai térképek forrása
Harka & Sallai 2025.évi Magyarország halfaunája című könyve)

   A réticsík (Misgurnus fossilis) kissé jobban tudott alkalmazkodni a vízrendezési munkálatok után megváltozott, beszűkült élőhelyekhez, több lecsapolást célzó csatornában, régi vízfolyásokban és holtmedrekben stabil állományai maradtak fent. A réticsík jelenleg Magyarországon „védett” státuszban van, és több olyan mocsári élőhelyen fenn tudott maradni, ahonnan a lápi póc teljesen eltűnt. Állományait legtöbb élőhelyén a vízügyi kezelő helytelen vízkormányzása, valamint a kotrási munkálatok, illetve a mezőgazdasági és kommunális eredetű szennyezések veszélyeztetik.

Hivatkozás: Sallai Z., Harka Á., Lehoczky I. (2026): A lápi póc (Umbra krameri) és a réticsík (Misgurnus fossilis) magyarországi elterjedése az elmúlt ötven évben, és a populációik fennmaradásának veszélyeztető tényezői. Halászat 119/5: 18.

   A Halászat folyóirat 2026. évi 119/1-es számában megjelent kishíreink technikai okokból nem kerültek fel a Honlapunk Hírek oldalára. Most pótlólag ezeket tesszük közzé.

Hivatkozás: Halászat 119/1: 8-9.

Hivatkozás: Fesztóry S. (2026): A nagy kárókatona táplálkozásának vizsgálata a Felső-Tiszán. Halászat 119/4: 24-25.

Papp Gábor

   A Tisza-tó halgazdálkodási hasznosítója 2025. január elseje óta a Magyar Országos Horgász Szövetség. Az új hasznosító a munkavállalók mellett megtartotta a korábbi jogosult által eredményesen alkalmazott gyakorlatot a kárókatona itt telelő állományának riasztására, gyérítésére.

Kisebb csapat kárókatona érkezése a Tiszára.

   A telelő halállomány nyugalmát elősegítő tevékenység a szükséges engedély birtokában kezdődött január elején a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósággal és a területileg illetékes vadásztársaságokkal szoros együttműködésben. A gyérítés első napjaiban sikerült a legtöbb kárókatonát elejteni, aztán január második hetében a fokozódó lehűlés miatt befagyott a Tisza-tó tározótere, majd részben a folyó is. Emiatt jelentősen beszűkült a kárókaton halászterülete, így a madarak kénytelenek voltak a Tisza folyó Kiskörei Duzzasztómű alatti szakaszán zsákmány után kutatni, ugyanis ott a jelentős vízmozgás miatt nem alakult ki zárt jégborítás. A Tisza-tó térségében ekkor alig lehetett kárókatonát látni. A szomszédos halgazdálkodóktól érkező információkból az rajzolódott ki, hogy a helyenként -18 ℃-os hideg miatt kialakult jégborítás arra késztette a kárókatona-állományt, hogy tovább haladjon dél felé.

   A 2025/2026 telén folytatott állományszabályozás, melynek során 225 kárókatona lett elejtve, a kiadott engedélyező határozattal összhangban február 15-én ért véget. Ezalatt a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálata több esetben ellenőrizte a tevékenységet, és semmiféle szabálytalanságot nem állapított meg.

Hivatkozás: Papp G. (2026): Kárókatona-riasztás és állományszabályozás a Tisza-tavon. Halászat 119/4: 47.

Sallai Zoltán, Harka Ákos, Lehoczky István

   A Kárpát-medencében a 18. században végrehajtott vízrendezési munkálatokkal, a nagy mocsárvidékek lecsapolásával a mocsári élőhelyek kiterjedése nagy mértékben beszűkült, ezáltal a mocsári halfajok populációi is jelentős mértékben leapadtak. A kurta baing (Leucaspius delineatus) szintén azok közé a ritka mocsári faunaelemek közé tartozik, melynek elterjedéséről kevés információ áll rendelkezésre.

   A kurta baing Magyarországon jelenleg „védett” státuszban van. Legjellemzőbb élőhelytípusok, ahol előfordul, azok a lápi, mocsári élőhelyek, ahol olyan veszélyeztetetett lápi halfajoknak társhala, mint a compó (Tinca tinca), a széles kárász (Carassius carassius), a réticsík (Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra krameri). Ezek mellett ismert közép-hegységi vízfolyásban élő populációja is, ahol olyan fajok a társhalai, mint pl. a domolykó (Squalius cephalus), a dunai küllő (Gobio obtusirostris) és a kövicsík (Barbatula barbatula). Több esetben találtuk meg kisebb síkvidéki csatornákban, degradált élőhelyeken és nagyobb folyók hullámterében lévő kisebb kubikgödrökben, holtmedrekben.

   A széles kárász (Carassius carassius) Bănărescu (1994) szerint Romániában az 1990-es évekre a vîlsani kölöntesügér (Romanichthys valsanicola) után a második legveszélyeztetettebb fajjá vált. Sajnálatosan Magyarországon hasonló a helyzet. Az inváziós ezüstkárász (Carassius gibelio) ma Magyarországon a leggyakoribb és legelterjedtebb halfajnak mondható, még a zárt, lápi élőhelyeken is megjelent, ahonnan fajrokona, a széles kárász lassan visszaszorul. A széles kárász sok helyről, főként holtmedrekből eltűnt a horgászati célú hasznosítás, az illegális ezüstkárász-telepítések miatt. Sajnálatosan Magyarországon a széles kárász nem élvezi a természetvédelem oltalmát, ellenben egész évben tiltott a kifogása.

A címben szereplő két faj lelőhelyei az utóbbi ötven évben
Harka, Sallai (2025): Magyarország halfaunája c. könyve alapján

   A vizsgálatokat az élőhelyek zömén kis teljesítményű, akkumulátoros rendszerű elektromos halászgéppel végeztük, a legtöbb élőhelyen nagyon nehéz terepi körülmények között tudtunk adatokat gyűjteni, részben a nagy szubmerz és emerz vízinövény-borítottság, részben a mély lágyüledék miatt. A legtöbb helyszínen fotódokumentációt készítettünk az élőhelyekről, megmértük a leggyakoribb vízminőségi paramétereket (pH, oldott oxigéntartalom, vezetőképesség, vízhőmérséklet), a fogott fajok egyedszámait digitális diktafonnal rögzítettük.
___________________________________________________________________________
   A mocsári halfajokkal kapcsolatos bécsi konferencián (The fish of muddy waters) 2025 októberében bemutatott poszter angol nyelvű összefoglalója itt olvasható: https://doi.org/10.3897/aca.8.e182755

Hivatkozás: Sallai Z., Harka Á., Lehoczky I. (2025): The Distribution of the Belica Leucaspius delineatus and the Crucian Carp Carassius carassius in Hungary over the Past Fifty Years and the Threats to the Persistence of Their Populations. ARPHA Conference Abstracts 8: e182755, doi: 10.3897/aca.8.e182755